Főkép

George Mann regénye divatosnak mondott irányzathoz sorolható, a steampunkhoz, amely a viktoriánus kor, avagy a gőzgépek (vagy ha így tetszik, Jules Verne és H. G. Wells) világához kever jó sok akciót, illetve azt próbálja megfejteni, mi lett volna, ha a villamos energiát nem fedezik fel, vagy nem aknázzák ki, helyette a gőzmeghajtás marad a technika csúcsa és alapja, s mint fejlődhetett volna mindez tovább. Bár ez távolról sem általános – mára a steampunk egyszerűen csak egy világ, egy háttér lett, amelynek megvan a maga hangulata. A lényeg itt sem más, mint a fikciós irodalom más szegleteiben: a történet. Ha az jó, a külsőségek szinte mellékesek.
 
A Mechanikus London a jobbak közé tartozik, amennyiben nem vész el a steampunk részletekben, de nem is merő divatlovaglásból használja. A történetben fontos szerep jut mechanikus embereknek és léghajóknak, de nem több, mint amennyi mondjuk a viktoriánus kor hangulatának (főbb szereplőink jobbára a korszakra jellemző, egyszerre szép és élhetetlen udvariassági szokásoknak megfelelően cselekszenek és beszélnek), vagy épp a zombiknak. Mert igen, itt még azok is vannak, meg más horrorisztikus részek, ahogy Jane Austen tollára való, igen lassan bimbózó szerelmi kapcsolat is.
 
A történet 1901-ben, Londonban játszódik. Viktória királynőt egy speciális gőzgépezet tartja életben, ügynökei pedig három igen nehéz ügyön is dolgoznak: egy titokzatos kór, valami pestis féle tombol a város szegénynegyedében, melynek áldozatai zombivá válnak; egy még titokzatosabb, kéken világító rendőr szedi áldozatait ugyanott (jellemzően bűnözőket téve el láb alól); lezuhan egy léghajó, s túl azon, hogy senki nem tudja, hogy történhetett ez, hiszen egy hibázni, elromlani képtelen mechanikus ember vezette, a holland királyi család egy ifjú sarja is azon a gépen utazott, s lelte halálát a lángok között.
 
Sir Maurice Newbury vezeti a nyomozást, aki „civilben” kiváló antropológus, egyben az okkult tanok és a laudanum nevű ópium tinktúra túlságosan is jó ismerője. Régi vágású, valahogy mégis vagány úriember, aki azonban akcióhősnek sem utolsó. Legfőbb segítője az új asszisztense, Miss Hobbes, aki számos meglepetést tartogat Newbury (és az olvasó) számára. Kettősük alapvetően szerethető, bár kiemelkedően emlékezetesnek nem mondanám őket, s ez áll a regényre is. Maga a sztori messze nem olyan csavaros, hogy Sherlock Holmes történeteihez lehessen hasonlítani, de a világ, a milliő hasonló, és a regény néha olyan pörgős, hogy merem ajánlani a Robert Downey, Jr. főszereplésével készült Sherlock-filmek rajongóinak. Mann nem finomkodik, ha szörnyűségekről, bunyókról van szó, ahogy Londont is jobbára átláthatatlannak és sötétnek ábrázolja, s nem csak az eső, a köd meg a szmog okán.
 
Az atmoszféra és a cselekmény tehát rendben van, ám az egész valahogy mégis súlytalan. De ha az ember nem vár többet a regénytől, mint szórakozást, akkor nem is csalódik. Úgy gondolom, hogy a steampunk könyvben eleve kevésbé tud működni, egyszerűen azért, mert a különféle mechanikus, fogaskerekes, gőzzel hajtott mindenfélék leírása unalmas tud lenni, míg ha látom, akkor imádom. És Mann arra helyezte a hangsúlyt, hogy cselekményes, olvasmányos sztorit meséljen el, amiben nincs igazából semmi különleges, de „eteti magát”. És ez sikerült is neki.