Főkép

A science fiction a feltételes módú kérdések irodalma. Ben H. Winters legutóbbi trilógiájában a „mi lenne, ha...?” játszotta a központi szerepet (mi lenne, ha a világ megtudná, hogy hat hónap múlva egy aszteroida fog becsapódni a Földbe, kiirtva ezzel az emberiséget?), most pedig a „mi lett volna, ha...?” irányába indult el. Mi lett volna, ha Abraham Lincolnt még a beiktatása előtt meggyilkolják?

 

Winters regényében a polgárháború elmaradt, ugyanis az egyes államok megegyeztek egy olyan alkotmánymódosításban, ami egyrészt engedélyezi a rabszolgatartást (azokban az államokban, ahol a törvény is megengedi), másrészt pedig az előbbi rendelkezést megváltoztathatatlanná és eltörölhetetlenné teszi. Ennek megfelelően a következő százötven év alatt úgy szakadt két részre az Egyesült Államok – a déli „Kemény Négyekre”, ahol még a mai napig általánosan elfogadott és támogatott a rabszolgaság; illetve az északi, „szabad” területekre, amelyek viszont eltörölték a rabszolgaságot –, hogy lényegében továbbra is egy ország maradt. Visszahúzódóbb, a nemzetközi eseményektől elszigeteltebb politikát folytatott (részben annak köszönhetően, hogy a világ többi része sem szívesen kereskedik vagy lép szövetségbe a rabszolgatartó Amerikával), közben pedig a feketék élete sok helyen továbbra is szenvedés.

 

Victornak látszólag szerencséje volt: bár rabszolgának született, amikor adódott egy lehetőség, ki tudta használni, és északra szökött. Megszabadult gazdáitól, érezheti a szabadság friss, illatos levegőjét – egészen addig, amíg el nem kapják, hogy alkut ajánljanak neki. Vagy beáll rabszolgavadásznak, és a következő éveit hozzá hasonló szökött feketék keresgélésével tölti, vagy... nos, a másik lehetőségről jobb nem is beszélni. Victor beépül, átver, színészkedik, betör: mindent megtesz, hogy kézre kerítse az aktuális aktában szereplő rabszolgát, közben pedig próbál nem belegondolni, hogy mit is tesz valójában. Következő ügyében minden korábbinál közelebb kerül a rabszolgák kimenekítésével foglalkozó ellenálló sejthez, a Földalatti Légitársasághoz – és többé már nem tudja kikerülni, hogy szembenézzen tettei következményeivel.

 

Mi a szabadság ára?” – kérdezi az egyik külföldi kiadás borítója, és talán ez a legnehezebb kérdés, amit Victornak fel kell tennie. Mit tud még megtenni a saját boldogulása és élete érdekében? Mit képes még elviselni, mivé kell még válnia? Munkája során egyre-másra veszi fel és le a különböző álarcokat, de vajon mi rejtőzik legbelül, milyen valójában Victor – akit valójában még csak nem is így hívnak? Lehet egyáltalán „jó” emberről beszélni egy ilyen világban? Hiszen itt mindenkit megfertőz a rabszolgaság, mintha valami betegség lenne: hiába él valaki távol a déli államoktól, még így sem tudja kivonni magát Amerika borzalmai alól. Mindenhol vannak rasszisták, mindenhol vannak olyanok, akik elfogadhatónak tartják más emberi lény kizsákmányolását és szolgasorba taszítását; még aki segíteni akar, annak is olyan eszközökhöz kell nyúlnia, ami egy jobb világban fel sem merülhetne lehetőségként.

 

Winters még mindig abban a legjobb, ahogy egyszerű emberekről, kis közösségekről mesél – már Az utolsó nyomozó-trilógiában is azt élveztem igazán, ahogy az ottani kifordult, a világvége miatt mindenféle extrém viselkedésbe menekülő társadalomról ír. Most talán a korábbinál is több lehetősége van szabadon engedi a fantáziáját: ezúttal közel sem olyan elrugaszkodottak az ötletei, viszont sokkal nyomasztóbb, ahogy bemutatja ezt a világot (azért remek ötletekből most sincs hiány: nagyon szórakoztató azt figyelni, hogy miként alakult át százötven év alatt Amerika, és az általunk ismert részek – legyen szó technológiáról, politikai mozgalmakról vagy akár énekesekről – hogyan simulnak bele ebbe az új világba).

 

Nyomasztó, már csak azért is, mert elképzelhető. Azáltal hogy a jelenünkhöz nagyon hasonló időbe helyezi a cselekményt, máris sokkal közelebb érezzük magunkhoz (valószínűleg egy amerikainak még többet jelent). És az a legrémisztőbb, hogy nem érezni szélsőségesnek – nem valamiféle eltúlzott disztópia, hanem látszólag minden normális. Az emberek nem viselkednek „furán”, nem lóg ki annyira a jelenünkből, hogy könnyedén legyinteni tudnánk rá, mert úgyis elképzelt. Winters alternatív jelene valóság is lehetne, sőt, ha szétnézünk a mi világunkban, szomorúan tapasztalhatjuk, hogy bizonyos tekintetben az is. Ráadásul nem látszik kiút belőle, elvégre a rasszizmus nem egy diktatúra, nem lehet „megdönteni”: láthatatlanul kúszik be az életünkbe, és hosszú-hosszú évtizedek kellenek ahhoz, hogy az emberek gondolkodása megváltozzon. Ez pedig vajmi keveset segít jelenleg az áldozatokon...

 

A Földalatti Légitársaság mégsem igazán fájdalmas regény: csak kisebb betekintéseket enged ennek a szörnyű világnak a mélyebb rétegeibe, és a felszínen megmarad izgalmas thrillernek. Nem akad a torkunkon, nem vág a bőrünkbe, inkább csak rámutat a problémára, hogy azon is gondolkodjunk, a pergő cselekmény közben viszont nem sok időt enged, hogy mindezt annyira át is érezzük. Ez talán sokaknak kevés lesz – bevallom, én is jobban örültem volna, ha inkább a történet drámaibb, tragikusabb oldalát domborítja ki, és nem annyira a rejtélyre helyezi a hangsúlyt –, de Winters szerintem egyébként is főként abban erős, hogy könnyen érthető formában dolgozzon fel nehéz témákat. A szórakoztatás márpedig most is garantált, unatkozni biztos nem fogunk, ha pedig közben néha el is gondolkodunk, annál jobb.