Főkép

Ian McDonald neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen három remek regénye is megjelent korábban (A dervisház, Brasyl, illetve az Örökkévaló című ifjúsági sorozat nyitánya, a Síkvándor). Mindhárom könyv sci-fi, és mindhárom egészen másmilyen. Ami viszont közös bennük, az az, hogy a brit író elképesztő módon és mélységekben képes világokat alkotni. Nemcsak, hogy a legapróbb részletre is figyel, de ráadásul hiteles, hihető mindaz, amit felépít – még akkor is, ha elképzelt jövőkbe helyezi.

 

Mindez a Lunára is igaz. Ahogy az is, hogy McDonald nagyon odafigyel rá, hogy a szereplői is hitelesek legyenek. Szereti történeteit számos különféle nézőpont segítségével elmesélni, amitől rétegzettek, érdekesek és izgalmasak lesznek a könyvei. De cselekményszövésben is erős az idén 57 éves író, rengeteg szálat képes egyszerre mozgatni, melyekből rendre sziporkázó végkifejletet sző.

 

A Luna egy olyan, jövőbéli Holdon játszódik, amit már valamelyest meghódított az ember. Öt nagy dinasztia uralkodik rajta meg azokon a piacokon, amelyeket a Hold maga nyitott meg. Így például a főszereplő család, a brazil származású Corták a hélium-3-ból élnek – ezzel világít ugyanis a Földön maradt emberiség. A kék bolygó, ha nem is ment még teljesen tönkre, olyan állapotban van, amilyennek a jelen alapján nem nehéz elképzelni – ám mindezt McDonald viszonylag röviden és velősen intézi el. A Luna nem a Földről szól, hanem arról, hogy miféle civilizációt alakíthat ki az ember egy teljesen új, és nagyon-nagyon nem embernek való terepen. És ebben aztán kiéli magát az író!

 

Jó eséllyel szinte minden, amit leír, elképzelhető, és felteszem, hogy a Holdra vonatkozó, ahhoz kapcsolódó részek azon alapulnak, amit ma tudhatunk az égitestről – ám a technikai-tudományos oldal szinte mellékes a társadalmi és személyes vonatkozásokhoz képest. Ez példáulA dervisházban is így volt, és ez egyben McDonald legfőbb erőssége. Lehet, hogy az ember tövig rágja a körmét vagy falhoz csapja a könyvet az izgalmas cselekmény miatt, de a veleje, a lényege mégis az, amit az emberről ír.

 

Ez egyúttal az a része is a könyvnek, ami miatt kijárna neki a piros, 18-as karika. McDonald Holdján nincsenek úgy törvények, mint idelenn, legalábbis nincs büntetőjog a földi értelemben, hanem csak szerződések vannak, amelyeket viszont mindenki betart. A négy elemért (víz, tér, adat és levegő) mindenkinek folyamatosan fizetnie kell, és aki lecsúszik, annak nincs sok esélye a túlélésre, ellenben ha meghal, minden sejtjét újrahasznosítják a megfelelő botok… A Holdat uraló öt nagy család mind egészen eltérő kultúrát és civilizációt képvisel, melyek persze keverednek és hatnak egymásra – viszont a holdi szexualitás sokkal szabadosabb, mint a földi. Teljesen bevett az azonos neműek házassága, a biszexualitás, a szerető-tartás és így tovább. Vannak egészen meredek szexjelenetek is a könyvben, amelyek egyes olvasóknál ki fogják verni a biztosítékot, de igazából ezek sem lógnak ki a Luna összképéből: McDonald olyan holdi civilizációt épített, amely logikusan, mégis döbbenetes módon és mértékben különbözik a földitől. És, mint mondtam, ezt olyan mélységekig (és meglepően színesen!) építette fel, hogy az embernek szinte sehol nem jut eszébe, hogy várjunk csak, ez biztos lehetséges-e.

 

Mondják, hogy a Luna az a sci-finek, ami a Trónok harca a fantasynek, és ebben jó adag igazság van. Ugyan McDonald szereplői relatíve kevésbé változatosak, mint Martinéi (a legtöbb nézőpontkarakter a Corta-famíliából kerül ki, bár akad a Földről nem régiben érkezett, ezért a másod- és harmadgenerációs holdiaktól nagyon különböző szereplő is, és más nagycsaládok tagjait is megismerhetjük), itt is nagyban megy az intrika, a hatalomért folyó harc. A Corták amúgy egytől-egyig mások, nincs köztük két egyforma jellem, és már önmagában ez is jelzi, hogy McDonald számos sci-fi szerzőn túltesz a jellemábrázolás terén (bár Bradbury szintjét még nem érte el).

 

Ahogy Martin, úgy ő sem finomkodik a szereplőkkel, bár én őszintén szólva nem igazán kedveltem meg egyiket sem, kivéve talán Lunát, aki egyelőre kislány és nem sok vizet zavar (de van egy olyan sejtésem, hogy főszereplő lesz belőle), meg a dinasztiát megalapító Adriana Cortát, Luna nagyanyját. De őt is inkább csak azért találtam szerethetőbbnek, mert ő meséli el azt, hogy hogy lett a Hold azzá, ami a regény jelenében. Vannak még szimpatikusabb szereplők, de a legtöbbüket tényleg csak a hatalom érdekli, akárcsak ellenfeleiket, ahogy az egy olyan helyen szinte természetes (már ha félretesszük, hogy az ember néha tud emberséges is lenni…), ahol iszonyú nehéz túlélni és megélni.

 

McDonald nem csinál minden fejezet vagy nézőpont váltás végére cliffhangert, ahogy Martin kényszeresen teszi, de a regény vége így is olyan, hogy ha holnap kapnám kézhez a folytatást, akkor is túl idegesítő lenne a várakozás. Jó hír viszont, hogy állítólag csak két része lesz a Lunának, és hogy a második is megjelent már. Reméljük, a magyar kiadásra sem kell sokat várni…