Főkép

Javier Marías évek óta az egyik legnagyobb Nobel-esélyes és talán a legismertebb kortárs spanyol szerző, de én nemcsak emiatt örültem annak, hogy végre új könyvvel folytatódik a hazai életműkiadása, hanem azért is, mert egyben ő az egyik legnagyobb személyes kedvencem is. Nem is kellett csalódnom: befejezve a Rossz kezdetet, azt kell mondanom – ahogy a hispán szerzőnél megszokhattuk – ezúttal is telibe talált.

 

Ez a 700 oldalnyi szöveg Juan De Vere (aki tipikus marías-i hős: passzív és nagyon művelt megfigyelő, aki folyamatosan értelmezi a világ jeleit) visszaemlékezése ifjúkori önmagára, és az 1980-ban történt eseményekre. Ebben az évben ő még csak egy 23 éves, tapasztalatlan ifjú titkár volt, aki a rajongásig tisztelt producernek, Eduardo Murielnek dolgozott, és akivel tulajdonképpen egy fedél alatt is élt. Így egyrészt betekintést nyerhetett a filmszakember igen különös, zord és rideg házasságába, valamint az ő megbízásából a köztiszteletben álló Van Vechten doktor állítólagos viselt dolgai után is nyomozni kellett. Ez a két dolog, ez a két titok (mi miatt ilyen a producer házassága, illetve mit csinálhatott a család barátja, a népszerű orvos) tartja mozgásban ezt a monstrumot, és bár Marías szokás szerint krimiszerű talányokat vet fel, de (megint csak szokás szerint) nem ezen titkok megfejtése lesz a legizgalmasabb, hanem a legapróbb mozdulatokból, sokszor elfeledni kívánt emlékekből és soha ki nem mondott gondolatokból összeálló emberek tetteinek mélyreható elemzése.

 

A mű központi kérdése – ahogy korábbi kötetekben is – egy Shakespeare idézet („Ez rossz kezdet, de mi rosszabb, elmúlt” – Hamlet) kibontása; vagyis mennyire lehet megbocsájtani, és mennyire lehet elfeledni a múlt bűneit? Mi mindent akarunk tudni, és milyen ismeretek birtokában vagyunk képesek még élni? Alig öt évvel Franco halála után, a minden értelemben vett (politikai, szexuális és szólás) szabadság mámorából visszatekintve kell-e még foglalkoznunk a rossz dolgokkal, a polgárháború, majd a diktatúra szörnyűségeivel?

 

Juan, mint egy kém (hiába van már szabadság, sok minden kimondatlan marad, a közmegegyezés szerint örök feledésre ítéltetett) ered a talányok nyomába, amely szálak felfejtése hihetetlenül lassú, hála a szerző stílusának. Marías néhány gondosan, és szinte tökéletesen felépített karaktert középpontba állítva (gyakorlatilag egyikük sem fekete-fehér, nehéz őket skatulyába raknunk, vagy bármelyiküknek egyértelműen igazat adnunk), az alig cselekményt követve, nem tesz mást, mint megfigyel és elemez. És hála a spanyol zsenialitásának, így egyszerre épül fel egy korszak regénye (a polgárháború és diktatúra romboló pszichológiai hatásai által sújtott, az újjáéledő és az extrém formában működő katolicizmus béklyóit levető, és egyre szabadosabban viselkedő társadalom első lépéseit követhetjük nyomon az elfeledni vágyott titkok útvesztőjében), valamint a nagybetűs Emberé is. Talán senki másnál nem találkoztam még azzal a törekvéssel, hogy ennyire részletekbe menően, ilyen intenzíven és mániákusan próbálja megfejteni az embereket mozgató erőket, és azt, hogy mit tesz embernek lenni.

 

Bár korábban sem volt probléma a Marías-kötetek magyarításával (Mester Yvonne és Pávai Patak Márta is nagyszerű látták el feladatukat), de külön ki kell emelnem, hogy az új fordító, Bakucz Dóra szintén tökéletes munkát végzett – ez a többnyire óriásmondatokból felépülő kötet úgy hangzik magyarul, mintha eleve is így íródott volna. És hogy kiknek ajánlanám? Csak azoknak, akiket érdekel, mi motiválja, mi mozgatja és mi teszi azzá az Embert, ami. Van, akit nem?