Steven Rowley: Lily és a polip
Írta: Galgóczi Móni | 2017. 05. 24.
„A te terhed sokkal nehezebb, de az enyémet nekem kell cipelnem.”
Nehezen szántam rá magam a cikk megírására, mert nagyon mélyen megérintett Steven Rowley első regénye. Valójában abban sem voltam biztos, hogy írnom kellene róla, aztán történt valami, én pedig hosszú hónapokkal azután, hogy befejeztem az olvasást, úgy döntöttem, leülök a gép elé, és megpróbálom szavakba önteni a gondolataimat, melyeket Ted és Lily története kiváltott belőlem. Legalábbis egy részüket.
Kezdjük talán a borítóval, ami egyszerű, letisztult, mégis mindent tartalmaz, ami szerintem ahhoz kell, hogy felkeltse az érdeklődést, vagy éppenséggel érdekes asszociációkat indítson el az olvasóban. Nekem például a kígyók jutottak eszembe róla. A kígyók, amiket általában nem különösebben kedvelünk. Sőt, egyesek, talán nem túlzás azt állítani, hogy a többség, kifejezetten ellenérzésekkel viseltet irántuk. Én sem érzek másként, pedig nem ártottak nekem, egyszerűen nem találok bennük semmi vonzót, semmit, amitől szeretni tudnám őket. Persze lehetséges, hogy ez azért van, mert nem ismerem őket, de bevallom, egyetlen pici porcikám sem szeretne behatóbban megismerkedni velük. És ha már itt tartunk, a polip – ha elvonatkoztatok attól, hogy tudom, milyen is valójában – úgy néz ki, mintha nyolc kígyó kapaszkodott volna össze. Csoda hát, ha a polipokat sem bírom, és hogy velük sem kívánok jobban megismerkedni?
Nos, szerintem Steven Rowley sem bírja a polipokat. Ha ugyanis bírná őket, nem egy polipot választott volna arra, hogy megtestesítse azt a szabad szemmel láthatatlan, ám mindennél pusztítóbb ellenséget, aki/ami egyik napról a másikra fenekestől felforgatja Ted és Lily életét. Nem tudom, mi a szerencsésebb, az, ami velük történt, hogy volt még egy kis idejük együtt, hogy harcolhattak, küzdhettek, élvezhették a közös órákat, napokat, heteket, és így Ted hozzászokhatott a gondolathoz, hogy a közös életük hamarosan a végéhez ér, vagy az, ha mindez egészen váratlanul, az érzelmi felkészülés esélye nélkül következik be.
Fájdalmas és egyben megtisztító erejű mindaz, amit Rowley megoszt velünk. Fájdalmas, hiszen olykor az élet is az, és megtisztító erejű, mert ahogy átfolynak rajtunk a szavak, a gondolatok és az érzések, magukkal visznek mindent, aminek nincs keresnivalója bennünk, és hátrahagyják mindazt, aminek ott kell maradnia – a semmit. A semmit, ami valójában nem más, mint egy, az újrakezdés lehetőségét magában hordozó átmeneti állapot. Mert legyen bármilyen nagy is a veszteség, és legyen bármennyire közhelyes is, az élet nem áll meg, a föld még mindig forog, a természet ugyanúgy teszi a dolgát, és bármennyire lehetetlennek tűnik ez a veszteség utáni időben, a hátramaradottaknak is ezt kell tenniük: feldolgozni a fájdalmat, elengedni azt, aki már elment, és erőt meríteni a folytatáshoz – nélküle.
Van, akinek ez könnyebben megy; van, akinek nehezebben.
Van, akinek ez gyorsabban megy; van, akinek lassabban.
Van, aki meg tud vele birkózni egyedül; van, akinek segítségre van szüksége.
Van, aki terápiás jelleggel meg tudja írni, de van, aki magába zárja és jó mélyre eltemeti.
Sokszor mondtam már, de nem győzöm elégszer ismételni, hogy akár tetszik, akár nem, nem vagyunk egyformák, így többek között a veszteséget is annyiféleképpen éljük meg és dolgozzuk fel, ahányfélék vagyunk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Steven Rowley az a fajta ember, aki kiírta magából, mégpedig úgy, hogy szavai gyógyírt jelentenek mindenkinek, akit ért már veszteség – különösen azoknak, akiknek dönteniük kellett ezzel kapcsolatban.