Főkép

Kezdem a rossz hírrel: ez a könyv a Mocskos meló című regény folytatása, ha tehát Ön, aki ezt a cikket olvassa, nem olvasta még azt a könyvet, akkor szinte semmi értelme, hogy folytassa eme cikk olvasását, s jobban teszi, ha nekifog a Mocskos melónak – nemrég kijött új borítóval. Persze csak akkor, ha szereti az izgalmas, fordulatos, ám mocskosszájúan és vérlázítóan vicces regényeket.

 

Mit mondhatnék azoknak, akik olvasták a Mocskos melót? Talán azt, hogy a regényben nem telt el az a tíz év, ami a két rész megjelenése között. Majdhogynem onnan folytatódik, ahol amaz befejeződött. Bizony, az irodalom, s pláne Moore, furcsa dolgokra képes. Szóval talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy Charlie Asher él. Igaz, nem a saját testében, hanem egy, Audrey által összetákolt „mókusemberében”. Audrey ugye tibeti buddhista szerzetes, akinek megvannak a Tibeti halottaskönyv olyan részei is, amiket a boltok polcain található verzióban hiába is keresnénk, s ezek segítségével képes az épp elhunyt lelkét másik testbe irányítani. Na, Charlie is pont erre szeretné őt rávenni, mármint, hogy juttassa vissza emberi testbe. Ez azonban a kisebbik gondjuk. A nagyobbik az, hogy valami már megint nincs rendben San Franciscóban, mármint természetfeletti értelemben. Olyannyira, hogy visszatér a három nőből álló Morrigan, akik az előző részben már kinyírták Charlie-t…

 

Aki kedveli Moore bolond karaktereit, az bizonyára örömmel hallja, hogy nemcsak a fent említett béta-hímmel (Charlie) meg főgonosszal (a Morrigan) találkozhat újra a Lestrapált lelkek lapozgatása közben, hanem a bő két méter magas, benga afro-amerikai Menta Frissel, az időközben nyugdíjba vonult Rivera nyomozóval, a gót Lilyvel, vagy épp San Francisco császárával és annak két kutyusával is. Csupa emlékezetes figura – akikre még jobban is emlékeztem, mint arra, hogy mi a csuda volt az első részben, amit ugye tíz éve olvastam.

 

Aki végigküzdötte magát egynél több Moore-könyvön, az tudja, hogy semmi jóra nem számíthat, hogy a cselekmény őrült lesz, és a legvégén úgy bepörög, hogy ha körhinta lenne, egy átlagos óvodás zöldet hányna tőle. Szintén bevett szokása az írónak, hogy a sok hülyeség mélyére figyelemre méltó mondanivalót, üzenetet, avagy tartalmat is rak. Meglehet, egyes olvasóknak ez túl mélyen van, hogysem le tudjanak addig búvárkodni a gyakran alpári vagy politikailag inkorrekt poénok eme tengerében; mások meg tán úgy találják majd, hogy azért a cuccért nem éri meg. De olyan olvasó is létezik, akinek ebben a formában jobban átmegy az üzenet, mint ha minden fölös sallangtól, poéntól és kavarós sztoritól mentesen állítanák elébe. Az üzenet pedig elsősorban a halálhoz, s így aztán az élethez is kapcsolódik, és megfelelő szemszögből nézve vigaszt hordoz.

 

S talán azt sem túlzás állítani, hogy Moore ezen regénye (több másikkal egyetemben) szerelmes levél San Franciscóhoz. Igaz, hogy annak végtelenül bizarr, perverz és elborult, de lehet, hogy Friscóra is illenek ezek a jelzők. Mindenesetre aki elolvassa a Lestraplált lelkeket, az sosem lesz többé képes ugyanúgy nézni a Golden Gate hídra. Ez persze a legtöbb magyar olvasót nem fogja megrendíteni, engem sem. De aki járt már ott, vagy tervezi, az csak óvatosan.