Főkép

A 2014-es, Boldog északkal elnyert Aegon-díjáig nekem Kun Árpád tökéletesen ismeretlen figura volt, annak ellenére, hogy már az előtt is jelentek meg könyvei szép számmal. De akkor olyan egyöntetű elismerés, sőt néha rajongás vette körül azt a könyvét, hogy azonnal felkerült a képzeletbeli várólistámra, ám mind a mai napig nem jutottam odáig, hogy el is olvassam. Viszont így nem sokat gondolkoztam azon, hogy legújabb könyvébe, a Megint hazavárunkba belevágjak-e.

 

Ebben a vaskos kötetben azonnal feltűnik a névazonosság: a főszereplő itt is egy Kun Árpád nevű figura, akinek életrajza és életrajzi történései kísértetiesen megegyeznek a könyvet író Kun Árpádéval. Azonban a szerző több helyen is jelezte, hogy ez nem egy kimondott és igazi önéletrajzi alkotás, ugyanis nem elég jó a memóriája, és nem emlékszik mindenre, ami vele történt, így itt-ott azért lehet némi eltérés. 

 

A regénybeli Kun Árpád igazi értelmiségi figura, aki egy szép napon úgy dönt, hogy autóba (egy tipikusan „magyar” Suzukiba) pakolja a családját és irány Nyugat vagy Észak – ahová éppen veti a sorsa –, hogy ott jobban boldoguljon. Az ő utazásukat követhetjük nyomon egészen Norvégiáig, miközben folyton-folyvást bekúszik a jelenbe a múlt, a gyermekkor és ifjúság történései, emlékképei, hogy a végén ne is álljon össze semmiféle nagybetűs Történet, hanem megmaradjon ez a majd félezer oldalnyi szöveg történések, sztorik és anekdoták laza szövevényének. Ebből a szempontból kicsit olyan az egész, mintha a szerző egy pohár bor mellett sztorizgatna, és mesélne az életéről, mindig arról, ami éppen az eszébe jut. Bár ehhez a stílushoz úgy érzem kicsit hosszú a könyv, de mindenképpen olvasható, élvezhető és működik a dolog.

 

A főszereplő egyfajta Odüsszeusznak látja magát, aki ezúttal a családjával bolyong szerte Európában, de nagy különbség ezen kívül az is, hogy ő még csak a pontos úti célját sem ismeri. Kun Árpád egy tipikusan olyan figura, aki belemegy bármilyen kisebb stiklibe, hogy boldoguljon. Ha kell, lop, csal, hazudik, vagy éppen kicsit sunyi és fájdalmas módon (ujjtöréssel) kerüli el a kötelező sorkatonai szolgálatot. De mindig megmarad azon a szinten, amit a legtöbb ember még nem ítél el, és amely sztorikat olvasva az ember inkább mosolyog, mint bosszankodik vagy felháborodik. Árpád életkorából és születési idejéből adódóan olvashatunk a késő szocializmus, a rendszerváltás vagy éppen a kora 21. század időszakáról is egy balfék, ám szerethető kisember szemszögéből.

 

Ezek mellett a sztorik mellett talán Kun Árpád stílusa és rendkívül egyszerű, ám gördülékeny mondatszerkesztése a legélvezetesebb, így gond nélkül, és többnyire jól szórakozva juthatunk ennek a picit túlírt, önéletrajzi elemekben bővelkedő könyvnek a végére. Még ha szerintem a a Megint hazavárunk nem is a magyar irodalom közvetlen élvonalába tartozó alkotás, de mindenképpen biztató és ajánlható szöveg. Én mindenesetre elolvasom majd (előbb vagy utóbb) a Boldog északot is...