Főkép

A vártnál sokkal nagyobb élmény volt Somogyváry Gyula könyve, pedig az elejétől a végéig tisztában voltam kisebb-nagyobb hibáival – de valahogy mégis működött, vitt, sodort magával megállíthatatlanul.


A könyv két, közel egyforma hosszúságú részből áll: az egyik legszebb szerelmi háromszög történetéből, amit valaha olvastam, és egy elég ismeretlen I. világháborús csata leírásából. Mindkettő zseniálisan tálalva a maga módján. A könyv legnagyobb erénye talán maga Somogyváry stílusa, ami hiába tűnik mai szemmel avíttnak, hiába fest egy túlontúl idealisztikus képet a „magyar vitézek” életéről (amit biztosan tudunk, hogy ilyen formában nem létezett), de egyszerűen nem tudtam kivonni magam a hatása alól.


A szerző az első részben olyan erővel kelti életre az olasz frontról hátravont bakák mindennapjait, bolondozásait, gyerekes civódásait, játszadozásait, és különösen a fiatal és gyönyörű helyi lányhoz, Nannihoz fűzött érzéseit, hogy szinte „lelép a történet a lapokról”, és élni kezd. Élni, a mocskos háború pillanatnyi szünetében. Bár mindenki a fiatal olasz lány kegyeit keresi, de igazán közel csak két ember kerülhet hozzá: Rátz László, a papneveldéből önként frontra kerülő kamasz, és a történetünk lejegyzője, „Fűzfa” – aki becenevét versei miatt kapta. Az ő kapcsolatukra, vágyaikra, tétova tetteikre, kölcsönös félreértéseikre emlékszik vissza jó tizenhat évvel a történtek után Somogyváry.


Ez a visszaemlékezés pedig olyan érzékeny, mulandóságot sugalló és szép, mint a címadó növény, a mandulafa virága. Ez a jelképiség egyébként nagyon erősen jelen van a műben – talán túl erősen és túlontúl nyilvánvaló módon, de valahogy ezért sem tudtam most haragudni. Ennél hatásosabb azonban néhány gondosan felépített jelenet (köztük talán a legszebb imádság leírás, amivel valaha is találkoztam), amit valószínűleg kevesen fognak elfelejteni, akik olvasták a könyvet.


A második egység a keleti hadszíntér néhány vérgőzös napját meséli el, ahol a szöveg logikája, na meg a háború természete folytán, sorra esnek el a korábban jól megismert és többnyire szerethető alakok. Talán ennél a résznél jönnek elő leginkább Somogyváry „hibái” (nála a magyarok a legvitézebb emberek, akik hősiességéhez senki nem érhet fel; a magyar katonáknak szinte nincs is emberi hibájuk, szeretik és mindenben segítik egymást, és olyan hősiesen viselkednek, amit még az ókori görögök is megirigyelnének), ám mindez megbocsájtható, hiszen a tapasztalt frontkatona olyan élőn adja elő az eseményeket, olyan intenzitással mesél, amit nehéz nem figyelemmel olvasni. Ráadásul (túlzott pátosz és egyoldalúság ide vagy oda) mégis úgy tud mesélni a harcokról, hogy sem pacifista, sem túlzottan militarista szólamokat nem használ – valahogy megmarad középen: ezek a fiúk megtettek mindent, amit az adott körülmények között meg kellett tenniük, és igen, amit ott átéltek, hőssé tette őket. Ezzel nehezen lehet vitatkozni.


Somogyváry könyve manapság eléggé elsüllyedt a feledés tengerében, pedig ez egy olyan alkotás, amit érdemes lenne minél több embernek olvasnia, és elgondolkodnia rajta. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb olvasó számára letehetetlen lesz, még a hozzám hasonló kényesebb ízlésű vagy kicsit szőrösebb szívű olvasók is megbocsájtják kisebb-nagyobb hibáit, és elmerülnek Somogyváry szép, melankolikus, idealisztikus és felemelő világában.