Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Helikon Zsebkönyvek 34-36.

Ezúttal Szerb Antal duplázott a Helikon Zsebkönyvek sorozatában, olvashattam egy rövidkét Mark Twain tollából, valamint Seneca bölcsességei kerültek a jelentős filozófiatörténeti alapművek közül terítékre – mondhatni a klasszikus felállás, legalábbis ami a Helikon Zsebkönyvek trióit illeti. A Pendragon legenda régi ismerős, Mark Twain úgyszintén, Seneca nevét sem most hallottam persze először, de leginkább a történelem órákról emlékszem csak rá. Nehéz ilyenkor prekoncepciók nélkül nekiállni egy könyvnek, főleg ha nem is első alkalommal olvasom, így mind a három kötet esetén más volt a célom olvasás közben, másra koncentráltam, hiszen a korábbi ismereteim és tapasztalataim nem szűrhettem ki, így az semmiképpen nem működhetett volna, hogy újdonságként, teljesen ismeretlen új felfedezésként gondoljak ezen kötetekre.

 

Szerb Antal: A Pendragon legenda

 

Ahogyan az előző cikkben már említettem, megvan a magam története A Pendragon legendával, és hát elég hosszú és hányattatott út volt ez. Első alkalommal tizenkevés éves koromban olvastam, és rögtön az egyik kedvenc könyvem lett. Ennek megfelelően pár évvel később újra a kezembe vettem, de akkor már nem nagyon értettem, mi tetszett benne annyira korábban. A kérdés nem hagyott nyugodni, és pár év elteltével újra nekiláttam kideríteni, vajon akkor szeretem-e ezt a regényt vagy sem – a végkövetkeztetés az lett, hogy ez bizony annyira pocsék, hogy teljesen értetlenül álltam a saját tizenéves önmagam előtt: ezt mégis miért? Erre jött a Helikon Zsebkönyvek, és a negyedik újraolvasás kapcsán azt tűztem ki célul magam elé, hogy rájöjjek, mit szerethettem benne annak idején, miért lehetett rám akkor olyan hatással. Viszonylag hamar meglett a válasz: valószínűleg akkortájt olvashattam először Umberto Ecót. A kabbala, a misztikum, a szabadkőművesek, a rózsakeresztesek, az összeesküvések és mindenféle egyéb titkos társaságok akkor rémesen izgalmas tematikának tűntek, így ez magyarázza, mely aspektusa fogott meg akkor Szerb regényének.

 

A mostani olvasáskor korántsem éreztem azt a csalódottságot, mint előző alkalommal: kellemesen elszórakoztatott a stílus, és talán így az Utas és holdvilág után olvasva lehet, hogy máshogyan értékeltem alapból azt az irracionalitást, amely Szerb sajátja. Meg kell hagyni, azért A Pendragon legenda jóval „egyszerűbb”, sokkal inkább csupán a szórakoztatásra törekszik, mint bármi másra – amennyiben így áll hozzá az ember, jól fogja érezni magát olvasás közben. A karakterek, ha  ez egyáltalán lehetséges, itt még furcsábbak, de talán a téma kevéssé komolyan vehetősége miatt nem lógtak ki annyira a környezetből – viszont így az abszurditásnak sem volt akkora ereje. Kedvenc könyvem ugyan sosem lesz ez a regény, de mindenképpen kellemesebb érzéssel csuktam be ezúttal. Valószínűleg többször már nem olvasom el, de egyáltalán nem zárkózom el attól, hogy Szerb Antal életművéből még valami mást is kézbe vegyek, hátha egy újabb kötet megismerése után beigazolódni látom majd a sejtéseimet vele kapcsolatban, és a kialakulni látszó elméletem is igazolást nyerhet majd.

 

Mark Twain: Ádám és Éva naplója

 

Aki már gyerekként is olvasott, azt biztosan nem kerülte el Mark Twain munkássága, és általában mindenki szereti is Tom Sawyer vagy Huckleberry Finn kalandjait. Nekem nagy kedvencem volt még a Koldus és királyfi is, a Richard Fleisher-féle 1977-es filmfeldolgozást számtalanszor láttam gyerekként, aztán végül ezen fellelkesülve a regényt is elolvastam. Az Ádám és Éva naplójáról viszont semmit nem tudtam, így elég megdöbbentő élmény volt, mert ez azért valami egészen más, és ha a Mark Twain név nem alapból írói álnév lenne, komolyan elgondolkodtam volna rajta, hogy egy másik szerző követte el.

 

Már önmagában az szokatlan, hogy felnőtteknek szóló műről van szó, ráadásul egyfajta paródiájáról a férfi-női kapcsolatoknak, na erre igazán nem számítottam. A két napló, amelyek felváltva beszélik el, hogyan éli meg a paradicsomi eseményeket Ádám és Éva, ötletként remekül működik. Sajnos a terjedelem túl rövid, így a gondolatok, a téma értelmes kezelése (még ha paródiáról van is szó) nem kaphatott hosszas kifejtést, hiába lett volna érdekes hosszabban olvasni róla, mennyire másképpen éli meg a két oldal ugyanazt. A paródia forma nem mentség arra sem, hogy a férfi-női gondolkodás azért erősen túlegyszerűsített, bár ez lehet csak mai szemmel tűnik így – viszont sok esetben ez elrontotta néhol a viccet, miközben máshol remekül sikerült. Sajnálom, hogy nem szánt Twain több időt erre; kíváncsi lettem volna ebből egy hosszabb változatra.

 

Lucius Anneus Seneca: A gondviselésről és más írások

 

Gondban vagyok Senecával, mert sajnos (?) nem vagyok a kortársa. Ezek az írások leginkább a kortársai számára íródtak: gyakran napi eseményekre, vitákra reagálnak, sokszor ugyan a másik fél megnevezése nélkül, de egyértelműen reakciók mindarra, ami Senecát akkoriban érhette. Több alkalommal magából kikelve hivatkozik arra, hogy milyen vádakkal illetik őt, hogy milyen aktuálisan jellemző irányzatok, gondolkodásmódok hozzák ki eszméletlenül a sodrából. Egyértelműen látszik az is, hogy nem gondosan összeszedett, összerendezett gyűjteményről van szó, sokkal inkább az történhetett, hogy egy szuszra kiírt magából mindent, ami aktuálisan a fejében kavargott az adott témakörrel kapcsolatban, így bizony sokszor ismétli önmagát, szájbarágósan próbálja meggyőzni az olvasót az igazáról.

 

Azok a momentumok a legérdekesebbek, amikor konkrétan reagál valamilyen őt ért vádra, mint például, hogy ő ugyan miért nem tartja be azokat az elveket az életmódjával kapcsolatban, amelyeket olyan fennen hirdet. Seneca válasza erre az, hogy ő is még csak járja az utat, de még nem érte el a célt – ugyan miért ne lehetne az erény szószólója attól, hogy bizony még ő is gyakran hibázik? Az ilyen és ehhez hasonló érvelések voltak a legérdekesebbek, úgy általában viszont elég ijesztő képet fest a saját koráról, és ha bizonyos dolgokat ténylegesen úgy kezeltek, ahogyan ő beszámol róla, meg tudom érteni az indulatait. A híressé vált szállóigék is egészen másképp hatnak ebben a szövegkörnyezetben, mint önmagukban; megkockáztatom, néha nem is feltétlenül pontosan azt jelentik, amire elsőre gondolnánk.

 

És még mindig alig tudni valamit a 2017-es tervekről. Nem mintha most ne volna még mit olvasnom, de akkor is. Márciusban érkezik Vonneguttól Az ötös számú vágóhíd (újabb újraolvasás) és Rejtőtől Az elveszett cirkáló (újabb sürgősen pótolandó alapdarab), de annyi minden van még, ami olvasni szeretnék ebben a sorozatban, úgyhogy szeretném, ha csőstül érkeznének a hírek, hogy érezzem a nyomást, és bizony sose tudjam utolérni a megjelenéseket az olvasással. Ugye nem fog sikerülni?


Vörös Eszter - 2017. március 10.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Lucius Annaeus Seneca)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!