Főkép

Sokszor érthetetlenül hosszú időnek kell eltelni ahhoz, hogy egy-egy világirodalmi szinten is népszerű és elismert író bemutatkozhasson a hazai könyvpiacon. A tavalyi év végéig kellett például arra várni, hogy a kortárs portugál nyelvű irodalom egyik legnagyobb alakjának, a Camoes- és Neustadt-díjas Mia Coutónak megjelenhessen az első könyve magyarul. Cserébe viszont egy roppant fajsúlyos kötetet kaptunk: Az oroszlán vallomása a jelen Mozambikjába visz el, ami európai szemmel olyan egzotikusnak tűnik, amennyire csak lehetséges. Még a mágikus realista elemeket leszámítva is egy hihetetlenül idegen és nehezen megközelíthető világba tekinthetünk bele, ahol – rögtön látjuk – az általunk ismert szabályok érvényüket vesztik.

 

A könyv látszólag egy oroszlánvadászat története, ugyanis már a bevezetőből megtudhatjuk, hogy egy kis mozambiki falu környékén oroszlánok garázdálkodnak, amelyek már több tucat helybelivel (főleg nővel) végeztek. Ezért megbíznak egy ismert vadászt, hogy utazzon a helyszínre, és végezzen a nagyvadakkal, hogy újra helyreálljon a rend és a nyugalom – amely azonban ezen a vidéken (az ősi legendák világát leszámítva), talán sosem létezett. A cselekmény két szálon fut: az egyik a reménytelenül szerelmes vadász naplója, a másik pedig egy helybéli lányé, Mariamaré. Ahogy haladunk előre a történetben egyre inkább összemosódik minden, eltűnnek a határok a valóság és a képzelet, a régi és az új világ képviselői, az oroszlánok és az emberek között.

 

Az oroszlán vallomása az egyik legerősebb női jogokkal foglalkozó könyv, amihez az utóbbi időkben szerencsém volt, és olyan érzékenységgel, valamint olyan mélységekben nyúl az afrikai nőket sújtó elnyomás témaköréhez, amihez csak nagyon kevesen – ez annak fényében külön megsüvegelendő, hogy mindezt egy fehér férfi meséli el. Kulumaniban, ebben a világtól elzárt faluban ugyanis elsősorban a nőkön csapódik le az ősi afrikai hagyományok kegyetlensége és a közelmúlt polgárháborús időszakának tébolya. Ebben a patriarchális világban mindenről a férfiak döntenek, a nők pedig nem többek, mint szexuális segédeszközök, házvezetőnők és a mindennapi munkák elvégzői. Hangjuk pedig nincs, ugyanis a legtöbbjük nemcsak írástudatlan, de örökös bezártságra is van kárhoztatva, a férfiak legyőzhetetlen ereje által leigázva. Így nem csoda, hogy elszabadul a pokol; akinek nincs saját hangja, aki nem tudja elmesélni a saját történetét, és akit folyamatosan állatként kezelnek, az egy idő után maga is állattá válik…

 

Couto lírai nyelvezetű regénye olyan lélektani-pszichológiai mélységekbe kalandozik, és olyan kulturális-vallási kérdéseket feszeget, amire csak nagyon kevesen képesek, és teszi mindezt oly módon, hogy nem áll sem az afrikai hagyományok, sem az európai szemlélet mellé, pusztán bemutat egy balladisztikus hiányokkal teletűzdelt, és kegyelem nélküli történetet, ami nem több és nem kevesebb, mint a mai afrikai valóság. Mágikus realizmus ide vagy oda, ez a kis mozambiki falu és ez a keserű történet az egész elmaradott, szinte kőkorszakban ragadt vidéki Afrikáról fest igen szomorú képet. Biztos vagyok benne, hogy Az oroszlán vallomása csak az első állomás lesz a magyarul megjelenő Mia Couto regények (remélhetőleg igen hosszú) sorában. Én mindenesetre várom a következőt!