Főkép

Igazán szerencsés időzítés volt közvetlenül egymás után olvasnom Herbjørg Wassmo Dina-trilógiájának első két részét. A nyitó rész, a Dina vagyok igazán erős kezdés volt, melynek középpontjában – ahogy a címe is tükrözi – az észak-norvégiai Dina állt. Gyermekkorában egy tragédia örökre megpecsételte a sorsát, fiatalon, szinte még gyermekként lett Reisnes úrnője, de sohasem követte a hagyományokat, a helyi szokásokat, mindig a saját feje után ment, sosem törődött azzal, mit illik cselekednie egy hölgynek és mit nem (a fülszövegben szereplő öntörvényűség igazán találó jelző rá). Ha úgy hozta kedve, az éjszaka közepén csellózott; ha vendégeik voltak, az urakkal szivarozott a szalonban. Amikor a fia, Benjamin megszületett, azt gondoltam, talán majd megváltozik benne valami, de sajnos nagyon hamar kiderült, hogy ez az anya-fia kapcsolat soha nem lesz olyan, mint amilyennek egy harmonikus kapcsolatnak lennie kell. Dina egyszerűen képtelen volt rá.

 

Meglehetősen kíváncsi voltam tehát, hogy Wassmo hogyan folytatja a történetet: gyakorlatilag ott veszi fel a fonalat (egy rövidebb prológustól eltekintve), ahol az első részt abbahagyta. Anya és gyermeke sorsa nagyon hasonló, hiszen a kisgyermek Benjamint is hatalmas tragédia éri, bár ő csak szemtanúja „az orosz” meggyilkolásának, ez mégis ugyanúgy kihat az életére. Halottaik sosem hagyták őket magukra, ahogy Dinát gyötri Hjertrud (az anyja) és Jacob (a férje), úgy Benjamin az orosz „fogságába” kerül, állandóan rémálmok gyötrik, ébren is őt látja. Megoldásnak tűnhetett hát problémáikra, ha Benjamint elküldik Tromsøsundbe, hogy ott tanuljon. Távolléte alatt Dina pedig elhagyja az országot.

 

Hogy nő fel egy gyermek az anyja nélkül, milyen nyomokat hagy ez benne? Hogyan hat az érzelmeire, az egész életére az, hogy az anyja elhagyta őt és nem tud róla semmit, azt sem, vajon él-e még? A válasz sejthető, de Wassmo fantáziájának köszönhetően Benjamin története olyan fordulatokkal, eseményekkel teli, amelyek mentesek bármiféle kliséktől, meglehetősen nagy meglepetésekben volt részem, míg olvastam. Ráadásul az olvasmányélményemet az is fokozta, hogy Wassmo körülbelül a regény felénél átváltott az egyes szám első személyű elbeszélésmódba – ez segített abban, hogy Benjamin belső érzéseit, félelmeit, vágyakozását az anyja után, boldogságkeresését a nőknél mind-mind még jobban átérezhessem. Itt már a felnőtt Benjamint ismerhettem meg, aki Koppenhágában orvostanhallgató, aki elszakadt Reisnes-től, nem is érzi magát odavalónak, ám lelke legmélyén mégis honvágy gyötri. Az a bizonyos gyilkosság, a gyermekkori trauma felnőttkorára sem hagyja el, gyötrődik miatta és úgy dönt, magára vállalja anyja bűnét. Itt vesz a regény egy meglepő fordulatot, és a vége felé már az is körvonalazódni látszik, hogy a befejező rész kinek a karakterére fog majd fókuszálni.

 

Herbjørg Wassmo korántsem ilyen kevés művet mondhat magáénak, mint amit a magyar olvasók már megismerhettek. Maga a trilógia befejező része is már 1997-ben elkészült. Én személy szerint bízom benne, hogy minél hamarabb itthon is elolvashatjuk a történet befejezését, illetve azt is, hogy a hazai könyvkiadók a jövőben bátran nyúlnak a további műveihez is.