Főkép

Már eltelt annyi idő az újévből, hogy a szilveszterkor tett fogadalmainkat szép lassan elkezdtük megszegni. Ez az élet rendje, mondhatnák, és kétségkívül az is, de azért némileg szomorú, hiszen a legtöbben azért fogadkoznak, mert igenis szükségük van változásra. Az agyunk folyamatosan tudatában van például annak, hogy fogynunk kéne, többet mozogni, fel kéne hagynunk azzal a lusta, gép előtt ülő életmódunkkal, amit folytatunk. Az élethez való hozzáállásunk alapvetően meghatározza azt a kedvet, amivel éljük azt, és ez mindennek dacára nagyban rajtunk múlik. És mégis...

 

Vágyunk ugyan rá, miközben persze elvárjuk a gyerekeinktől, hogy szeressenek mozogni, hogy egyék meg a zöldségüket, beszéljenek velünk és másokkal is szépen, ne zárjanak ki az életükből, csakhogy azt már nem vesszük észre: minket másolnak. Ahogy hazaérünk, fáradtan lerogyunk, és kezdődik a második műszak, vacsorát főzünk, ellenőrizzük a leckéket, hatszor rászólunk csemetéinkre, s ezen a ponton néha bizony elszakad a cérna. Ráripakodunk a körülöttünk lévőkre, miközben tudjuk, ezt most nem kellett volna, aztán titkon hálásak vagyunk a tabletekért, okostelefonokért, mert most legalább csend van. Ha meg kell fogadnunk valamit, akkor fogadjuk meg azt, őszintébbek leszünk magunkhoz, mert talán az elején jobban fáj majd, de a végén több értékes időt fordíthatunk azokra, akik igazán számítanak.

 

Ács Károly, született Kovács Károly (1928-2007) magyar költő, műfordító, szerkesztő. Szerb, horvát, szlovén, macedón, orosz, német és angol nyelvből fordított. Középiskoláig a szülővárosában, Szabadkán tanult, de az egyetemet már Belgrádban végezte, és jogásznak készült. Ezalatt néhány évig a Jugoszláv Rádiónál volt szerkesztő, fordító, majd 1951-től a Magyar Szó délvidéki napilapnál helyezkedett el, és többek között a külpolitikai rovatot is szerkesztette. Ezt követően a Híd főszerkesztője lett, majd az újvidéki Fórum Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott, innen ment nyugdíjba is, és három év múlva bekövetkező haláláig Kölnben élt.

Kétszer nyerte el a Híd Irodalmi Díjat, egyszer a Csönd helyett versért, majd pedig A közbülső világban című verseskötetért.

 

Nem írható le miden szavakkal, egyszerűen csak vannak dolgok, amiket legjobban úgy lehet átélni, megérteni, ha kipróbáljuk, ha a magunk bőrén tapasztaljuk. És olyan is megesik, hogy csak úgy elfogynak, elszöknek a széllel, olyankor egy pillanatnyi csönd többet mondhat minden szónál.

 

Ács Károly: Csönd helyett vers

 

Verset kérsz tőlem, szépet. Tán szebbet,
szebbet, mint maga a szerelem.
Pedig éppen most tartozom a csendnek
egy hallgatással, mert a helyemen

mái zajos magam helyett fának,
fának kellene felnőnie
a némaságból, néma koronának,
hogy a volt ember redőzött szíve,

s hangos hahókban berekedt verse,
verse fölött legyen takaró.
Én visszafojtottam egy hosszú percre
lélegzetem, s lábujjhegyen a jó

alázat kútjához léptem. Néma,
néma és súlytalan volt a vers,
amit mondtam. De jöttél te, jöttél, s a
versem kéred, és szerelmesre versz,

és kiáltozóra. És úgy csókolsz,
csókolsz, hogy már újra rossz vagyok,
nem látok bánatot a mosolyodtól, s
az éjt szeretem már, nem a napot.

Rossz vagyok, s ha verset kérsz, a csendet,
csendet nehéz verssel taposom,
és amíg mondom százszor is, szeretlek,
a vesztett némaság miatt nagyon

szépnek szeretném a szót. De mégsem,
mégsem fér belé a szerelem.
Hordd inkább te, tízszirmú, szűz edényben,
óvatosan, a két tenyereden.