Főkép

Carlos Ruiz Zafón spanyol író nevét sokan A szél árnyéka című regénye kapcsán jegyeztük meg egy életre. Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozat első része volt az, melyet azóta további két kötet követett magyarul, és talán ebben az évben a negyedik, befejező részt is kézbe vehetjük. Mire az megtörténik, már öt éve lesz, hogy a harmadik könyv (A mennyország titka) megjelent, szóval nagyon jó, hogy az Európa úgy döntött, hogy amíg Zafón váratja a kiéhezett népeket, addig esélyt ad az egyik ifjúsági regényének is.

 

Ami nem hagyományos ifjúsági regény, legfeljebb YA. Lehet, hogy két főszereplője is fiatalkorú, ám annyi félelmetes dolog van ebben a könyvben, hogy 16 éves kor alatti olvasónak nem szívesen adnám a kezébe. Egyébként szinte minden megvan itt, amiért Zafón regényeit szereti, aki szereti. Romantika, szépirodalmi igényű sorok, a klasszikus rémtörténeteket és detektívregényeket idéző fordulatok, titkok és izgalmak, emlékezetes szereplők és helyszínek, remekül ábrázolt emberi sorsok, és mindenek fölött és alatt: Barcelona, Zafón imádott városa. Igen, mindez megvan, ám nem olyan arányokban, mint a legjobb regényeiben. Nagyon is érződik, hogy A szél árnyéka előtt írta – mintha annak előképe volna. De még így is messze jobb és szórakoztatóbb, mint sok más, ma kapható regény.

 

Bár a sztori zöme 1979-80-ban játszódik, a hangulata sokkal inkább idézi a 19. század végét, 20. század elejét. Persze, ahogy az Zafónnál rendre megesik, a különféle történetszálak közül sok régmúlt eseményekről és életekről szól, de így is feltűnt, hogy egy pillanatra sem éreztem azt, hogy olyan korról mesél az író, amelyben már én is éltem. Ez nem baj, sőt, pont ez az atmoszféra az, amit annyira szeretek a többi regényében is.

 

Marina az a lány, akibe mesélőnk, a felnőttkor küszöbén még kissé esetlenül tántorgó Óscar Drai menthetetlenül beleszeret. Zafón légies, titokzatos, elvarázsolt hősnőinek egyike e lány, akiről a könyv a címét kapta, és Óscar is pont olyan, mint a későbbi művek főszereplői: megvan benne a hősiesség, de attól még esendő és emberi. Nem az a tipikus latino szívtipró, aki még az orrát is szenvedélyesen fújja, de megvan benne annak a spanyol (vagy inkább katalán?) mélabúnak és fatalizmusnak az árnyéka, ami Zafón későbbi hőseit jellemzi.

A fiú bentlakásos iskolába jár, a lány pedig egy különös, ódon épületben lakik gyászoló édesapjával. Ketten együtt egy olyan titokra találnak, mely már nem egy embernek az életébe került, és minden esély megvan rá, hogy ők sem élik túl. Hogy mi az, arról nem árulnék el semmit, legyen elég annyi, hogy Zafónra nyilvánvaló hatással voltak a természetfeletti/gótikus horror nagyjai, élükön Poe-val…

 

Jó lenne olvasni Zafón többi, ifjúságinak szánt regényét is, de a Marina kapcsán azt gondolom, hogy túl sok benne a ponyva-, és túl kevés a magasirodalmi elem, már a felnőtt könyveihez mérten. Nincs olyan súlya, nincs annyi alja és íze. Bár az is igaz, hogy A szél árnyéka és a többi sem kevésbé ponyva- vagy szórakoztató irodalom, vagy ha úgy jobban tetszik: azokban is van szemvényvesztés – épp csak azokban több az igazi varázslat.

 

Hanem ha nem mindenáron azokhoz hasonlítom, akkor el kell ismernem, hogy nagyon élveztem, és végig szurkoltam Óscarnak és Marinának.