Főkép

Vannak olyan könyvek, amelyek inkább az ember szívére, lelkére hatnak, és nem a technikai virtuozitásukkal nyűgöznek le, a Holtág épp ilyen. Olyan dolgokról szól, amelyeket minden ember első kézből ismer: szeretetről, ragaszkodásról és elmúlásról. Pedig Hartay Csaba legújabb regényében maga a narráció is jóval változatosabb, mint a legtöbb kortárs regényben; van itt minden, mint a vurstliban: E/3-as, külső nézőpontból szóló narráció, énelbeszélő, a jelen és a múlt realitása, emlékek, álmok, vágyak, szárnyaló képzelet...

 

A Holtág végre egy olyan könyv, ami valóban vicces, és nem csak az akar lenni, ugyanakkor ezen a humoron folyton áttör a szeretett személy elmúlása miatt érzett fojtogató fájdalom. Ugyanis Olivér, a tizenegy éves kisfiú nagypapája haldoklik. Hosszan, lassan, már régóta, de ezt sokáig nem igazán veszi észre senki. Ő az a személy, aki mérhetetlen élettapasztalataira támaszkodva mesél a kisfiúnak pecázás, piálás vagy cigizés közben (bár nála ez a három dolog nehezen elválasztható egymástól); elsősorban az élet árnyoldalairól. Trágárul, viccesen és szomorúan; mert bár tagadja, de ő is érzi, hogy így, hatvanöt évesen, menthetetlenül vége az életének. Ezért ki akarja élvezni, ami még van neki (az unokája társasága, a halak, a pia és a cigi – nem mindig feltétlenül ebben a sorrendben), és átadni annyi tudást a fiatal fiúnak, amennyit csak lehetséges (és közben persze, ameddig csak lehet, fityiszt mutatni a Kaszásnak).

 

Az ő vicces, szomorú és igen szépen megrajzolt kapcsolatuk áll a könyv középpontjában, amely kapcsolat azonban több síkon mozog. Ott van például a realitás: eleinte a horgászat az elhagyatott holtágban, az első pár korty pia a nagypapa mellett, a trágár, disznó dalok, amiket folyton énekelnek, meg a sok régi történet, amit az öreg mesél, majd később a kórházi élmények, a nagypapa fokozatos leépülése és személyiségének elvesztése; mindenki érzi, hogy az út végén már csak a halál vár. De ott vannak az álmok, vágyak, fantáziaképek is; mert nem olyan egyszerű meghalni (hátrahagyni a szeretteinket, az emlékeinket, az általunk kedvelt dolgokat és a fizikai létezést), és nem olyan egyszerű elengedni valakit, akit szeretünk, mert mindig ott vannak a régi emlékek, a másik jól ismert személyisége, a csodás gyógyulásba vetett remény, és az el nem múló szeretet. Hartay ezen síkok között mozog egy egyszerű, ám nagyon is jól működő nyelvezetet használva, és olyan előre kiszámíthatatlan módon, ami miatt sosem tudjuk, hogy a következő fejezet az éppen (szürreális) álom lesz, vagy a szomorú valóság.

 

Külön kiemelném még, hogy a költőként is jegyzett író emellett képes árnyaltan  ábrázolni a szereplőket: a nagypapa egyrészt vicces és mond igen bölcs dolgokat, de egy olyan ember is, aki képes megengedni egy tizenegy éves gyereknek, hogy alkoholt igyon; vagy hihetetlen konoksággal áll ki elvei, életmódja mellett, de egy percig sem kételkedünk, hogy saját magát végezte ki időnap előtt az évtizedeken átnyúló mértéktelen piálással és cigizéssel. Ilyenek a többiek is, élő, lélegző emberek, nem papírmasé figurák.

A Holtág számomra egy nagyon kellemes meglepetés, és egy olyan könyv, ami minden bizonnyal sok olvasóhoz fog eljutni, mert van szíve. Részemről erősen ajánlott kategória.