Főkép

Daniel Keyes-t olvasni számomra kicsit olyan, mint hazaérni: nyugodt, békés és biztonságos. Amikor belekezdek egy könyvébe, vagy akár csak arra gondolok, hogy olvasok tőle valamit, mindig átjár egyfajta nyugodt, kiegyensúlyozott érzés, ami valljuk be, egészen fura, még nekem is, figyelembe véve, hogy miről szólnak a történetei. Talán azért lehet így, mert ő még soha nem okozott csalódást nekem.

 

Az először éppen húsz évvel ezelőtt megjelent Bűnös-e Claudia? igaz történet egy gyönyörű, ám zavart, látens skizofréniával kezelt nőről, akiről valószínűleg a közvetlen környezetén kívül soha senki nem hallott volna, ha 1978 februárjában nem történt volna egy hármas gyilkosság az ohiói Columbusban, mellyel kapcsolatban az akkor huszonhat éves Claudia Elaine Yasko a rendőrségen beismerő vallomást tett. De ez még mind kevés lett volna ahhoz, hogy megszülessen a történet. Ahhoz kellett valaki, aki az eredetileg pszichológusnak tanuló író figyelmét felhívta az esetre. És kellett az író, aki ki akarta deríteni az igazságot, aki meg akarta válaszolni a meg nem válaszolt kérdéseket. Persze akkor még nem tudhatta, milyen keserves és küzdelmes út áll előtte... Vajon ha tudta volna, akkor is belevág? Szerintem igen.

 

Lenyűgöz az a precizitás és mód, ahogy Daniel Keyes dokumentálja, majd megosztja velünk a kétévnyi kutatómunka aprólékos részleteit és eredményeit. Ahogy bemutatja a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás világát, ahogy leránt bennünket a társadalom perifériájára szorult emberek közé, ahol megdöbbentően mocskosnak érezzük magunkat már attól is, hogy olvasunk róla, ahogy újra és újra megpróbálja áttörni Claudia elméjének hagymahéjszerűen egymásra épült falait, melyek időről időre átrendeződnek. Olvasás közben nehéz, sőt, valójában lehetetlen eldönteni, hogy mi az igazság, és mi a beteg elme szülte fikció, éppen ezért tökéletesen át tudjuk érezni a szerző kétségbeesését, amit az egyes kudarcok után érez, illetve azt az elszántságot, mely újra és újra visszavezeti a velejéig romlott, mégis ártatlan, ellentmondásos, mégis egyszerű lányhoz és a rejtély megoldásának vágyához.

 

Van valami delejes az egészben, ami sem őt, sem minket nem hagy túlságosan eltávolodni az igazság utáni kutatástól. Ami beeszi magát a tudatunkba, és akkor sem hagy bennünket nyugodni, amikor éppen szünetet tartunk az olvasásban. Mert bármennyire is kíváncsiak vagyunk, néha kell a szünet, hogy lenyugodjunk és egy kis lélegzethez jussunk; hogy megpróbáljuk rendezni a kavargó gondolatainkat, hogy a lehető legpontosabban összeillesszük a tudomásunkra jutott részleteket, hátha egy kicsit közelebb kerülünk a megoldáshoz. De nem, hiába minden erőfeszítésünk, mi is azt érezzük, amit Daniel Keyes, azt a mérhetetlen kétségbeesést, amit az érezhet, aki szeretne felmászni valahová, de rajta kívülálló okok miatt minden egyes megtett centi után két-három centit visszacsúszik. Aki időnként annyira elkeseredik a sorozatos kudarcok miatt, hogy legszívesebben feladná, de képtelen rá, mert valami rejtélyes erő újabb és újabb lépések megtételére sarkallja, akár a saját testi épsége árán is. Mert segíteni akar. Mert úgy érzi, az igazság az, ami segítség lehet. Mert az igazság az egyetlen dolog, amitől a szellemek megnyugszanak…

 

Minden tiszteletem a szerzőé, hogy a nehézségek dacára végigjárta ezt a hosszú, kimerítő utat, és segített Claudiának, akinek kiszámíthatatlan és viszontagságos története nem csupán felidézte bennem a görög tragédiák katartikus élményeit, de kielégítette pszichológiai érdeklődésemet és próbára tette a bűnügyeken edződött elmémet is. Ráadásul, és számomra talán ez a legmeglepőbb az egészben, rávilágított arra, milyen hihetetlenül szerencsés ember vagyok. Köszönöm.