Főkép

Még évekkel ezelőtt olvastam a Tisztogatást, azt a művet, ami a szerzőjét, Sofi Oksanent világhírűvé tette, és mondhatom, hogy nagyon tetszett. Így persze tervben is volt, hogy olvasok még mást is az extravagáns külsejű írónőtől, ám erre igen sokat kellett várni, ugyanis mindössze a nemrég megjelent és most befejezett Norma volt a második Oksanen-kötetem.

 

Nagy különbség a két általam olvasott mű között, hogy ez a regény zömmel a jelenben játszódik, nagy szerepet kap benne egy mágikus realista szál, és a szervezett bűnözés is. A címszereplő Norma édesanyja különös körülmények között életét veszti (vonat elé veti magát), amit nehéz másként értelmezni, mint öngyilkosságként. A fiatal lány, akit különös tulajdonsággal „ajándékozott meg” a természet (a haja ijesztő gyorsasággal nő, saját akarata van, figyelmeztet a veszélyre, vagy ezzel párhuzamban a másik ember hajának állapotából megtudhatja, hogy az adott illető milyen ember, vagy milyen betegségben szenved), és aki emiatt egész életében csak az anyjára számíthatott, egyszerre csak magára marad, mígnem egyre furcsább dolgokat tud meg az elhunytról, annak ismerőseiről és a munkájáról.

 

Szép lassan belekeveredik a szervezett bűnözésbe, ami ebben a regényben igen sokféle alakot ölt (van itt az egészen szürreális formában űzött és szürreális méreteket öltő hajkereskedelem, és az ehhez kapcsolódó kozmetikai szerek körüli biznisz, vagy „csecsemőgyárak”, ahonnan a gazdag európaiak gond nélkül szerezhetnek saját gyermeket a lebukás veszélye nélkül), és finn írónőre jellemző gyors nézőpont- és elbeszélőváltások miatt egyre inkább felpörög a történet, mi meg csak kapkodjuk a fejünket. Bár megjegyzem, hogy ez nem mindig tesz jót a könyvnek, sokszor emiatt (is) idegesítőnek vagy nehezen követhetőnek tűnik a Norma.

 

De természetesen, ha lefejtjük a regényről a cselekményszálat, akkor is maradnak még fontos kérdések, amiket Oksanen feszeget, mely zöme erősen feminista töltetű. Ilyen például az, hogy a haj- vagy gyermekkereskedelem áldozatai mindig a nők, és akik a hasznot lefölözik, azok mindig a férfiak (még akkor is, ha a bűnszervezetet nők is irányítják). Elég érdekesen mutatja be a mai húszas, harmincas generációt az írónő, ugyanis az anyjával élő, gyermek és kapcsolat nélküli Normában, aki képtelen bármiféle munkahelyen megmaradni hosszú távon, nem nehéz felismerni ennek a generációnak a problémáit. Emellett a skizofrénia is „érdekesen” fest egy jó adag mágikus realizmussal nyakon öntve – ezzel a megközelítésmóddal még korábban nem találkoztam.

 

Összességében azt mondanám, hogy ez a könyv nem ér fel az általam korábban olvasott Tisztogatáshoz, de aki kedveli az írónőt (vagy a mágikus realizmust), esetleg érdeklődik egy love storyval nyakon öntött maffiatörténet iránt, annak a Norma kellemes olvasmány  lehet.