Főkép

Kétféle érzés fogott el és fog el most is – és gyanítom ez a jövőben is mindig így lesz –, ha Dönci könyvére gondolok. Egyfelől nagyon szomorú vagyok, hogy ő már nem lehet köztünk. Pótolhatatlan számomra mind emberileg, mind zeneileg. Másfelől rendkívül hálás vagyok neki azért, hogy papírra vetette emlékeit és gondolatait, mert mindig is foglalkoztatott az a közeg – kiemelten a zenei szegmense –, amelynek Dönci aktív szereplője volt. Annyi mindent nem tudtam, amit végül most megtudtam a könyvét olvasva, hogy a mai napig rendezgetem-értelmezem az információkat, pedig lassan egy hónapja is megvan már annak, hogy a kötet végére értem.

 

Ugyan rendkívül olvasmányos a Dönci könyve, én mégis lassan haladtam vele. Az okára egyértelműen még nem jöttem rá – lehet egyszerűen velem volt a baj, a szürkeállományom nem tudta gyorsabban értelmezni és feldolgozni az olvasottakat. De az is lehet, hogy tudat alatt úgy kezeltem a könyvet, mint valami különlegességet, amit nem szerettem volna, ha hamar elfogy, és ezért minden alkalommal csak egy kis darabot „szeltem” magamnak belőle.

 

Az általam eddig olvasott zenészönéletrajzoktól, zenészekről szóló életrajzi könyvektől vagy zenekarokról szóló kötetektől eltérően, Dönci sokkal alaposabban körbejárja a történések/cselekmények hátterét, a motivációkat és hogy voltaképpen miért történt úgy, ahogy történt. Teszi ezt sok alkalommal kíméletlen őszinteséggel.

Nem, itt ne arra tessen gondolni, hogy másokról kerül le a keresztvíz. Dönci önmagáról ír így, önmagát és cselekedeteit elemzi, mondja el valaminek az okait és mondja el azt is, hogy akkor most mit gondolt és most mit gondol az akkori önmagáról. Azt hiszem, elég nagy adag bátorság kell ahhoz, hogy ezt leírjuk, ne csak saját magunkban futtassuk végig a dolgainkat, ne csak bezárkózva elemezgessük magunkat, hanem mindezt papírra is vessük a nagyközönségnek.

 

A címválasztás találó. Számos alkalommal szembesülhetünk Dönci „szökéseivel”, ahogyan egy-egy helyzetet, kapcsolatot vagy életének egy korszakát lezárja. A szerző ugyan időrendben halad, a „ma” felé tartva egyre több a kihagyás, egyre nagyobbnak tűnik a leírt események közt eltelt idő – a szerző is megjegyzi, hogy egyre nehezebbé válik számára az életéről írni, ahogy közeledik a „mai” önmagához –, és a „szökések” is elmaradnak, mert már nem igazán volt hova „szökni”.

 

Mindenféleképpen érdekes olvasmány Dénes József könyve. Egy zenész nem igazán szokta a saját életét már-már szépirodalmi szintű prózában a közönség elé tárni, leginkább a zenén és a dalszövegeken keresztül juthat ilyesmi el hozzánk. Akik mégis (ön)életrajzi könyvet írnak, azoknál inkább vagy a történések dominálnak vagy nem is a zenész a konkrét szerző, hanem társszerző – leginkább egy újságíró – dolgozik a szöveggel. Tehát mindenféleképpen hiányzik az a belsőség, az az intimitás, amely Dönci könyvét oldalról oldalra áthatja. Mindenféleképpen javaslom olvasásra azok számára is, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ki is volt voltaképpen Dénes József, mert egy olyan megközelítéssel találkozhatnak egy zenész részéről a saját élete irányába, amellyel eddig nem valószínű, hogy dolguk akadt.