Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Umberto Eco: Mutatványszám

Mindig is nagy rajongója voltam az összeesküvés-elméleteknek, Umberto Eco munkásságának meg aztán különösen – valahogy így akartam kezdeni ezt az ajánlót, de kénytelen voltam belátni, hogy ez a tézis bizony sok helyen igen pontatlanra sikeredett. Egyrészről azért, mert az a „mindig”, az bizony egész pontosan akkortól számítandó, amikor tizenévesen elolvastam az első Eco-regényt, és a téma iránt kialakult rajongásomat biztosan nagy mértékben befolyásolta, hogy Eco tolmácsolásában találkoztam először igazi, valamirevaló összeesküvés-elméletekkel. A másik pontosítandó tétel maga a rajongás tárgya, ugyanis nem érzek elképesztő izgalmat bármilyen összeesküvés-elmélet kapcsán, nem vagyok egyike azon elborult, ám olykor egészen zseniális elméknek, akik kiagyalják őket, de egy pillanatig sem tagadom, hogy végtelenül szórakoztatónak találok minden ijesztő precizitással és gondossággal felvázolt, lehetőleg minél elborultabb elméletet, amely részletessége okán, illetve a megfelelően felépített logikai váz mentén már-már hihetőnek tűnik.

 

A Foucault-inga óta nem találkoztam olyan művel, amely akár csak megközelítőleg hasonló olvasási élményt nyújtott volna (ezért nemes egyszerűséggel inkább többször elolvastam, illetve biztos vagyok benne, hogy lesz még ilyen alkalom), így, azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom, mekkora lelkesedéssel vártam a szerző  – sajnos utolsó – regényét, amelyet több helyen a fent említett előző műhöz hasonlítottak. A Mutatványszám egy lelkes kis újságíró csapat rövid együttműködésének időszakáról szól, amikor egy rejtélyes megbízó akaratából, gyakorlatilag zsarolás hatására el kell készíteniük bizonyos lapszámokat, melyek nagyrészben spekulációkat tartalmaznának bizonyos lényeges eseményekkel kapcsolatban. Természetesen a regény egészét is átfogja egy nagyobb összeesküvés-elmélet, illetve megjelenik a nélkülözhetetlennek tűnő izgalom-faktor is, hiszen egy jól felépített összeesküvés-elmélet után való kutatás mindig olyan helyekre űzi a hősöket, ahol akaratlanul is szemet szúrnak, és ez bizony kellemetlen, akár életveszélyes helyzetekbe is sodorhatja őket.

 

A történet maga meglepően könnyed stílusban íródott, legalábbis az általam Ecótól megszokotthoz képest mindenképpen: egészen olvasmányos, laza, befogadhatóbb, sok helyen kifejezetten szarkasztikus és humoros. Azt hiszem, bátran merném ajánlani azok számára, akik mindeddig nem mertek belevágni Eco egyik korábbi féltéglájába sem, mert ebben a regényben valahogy úgy lelhető fel Eco esszenciája, hogy az még a kevésbé keményvonalas olvasók gyomrát sem fekszi meg. Először ugyan a könyv rövid terjedelmével szembesülve komoly kétségeim támadtak, hogyan is lehet ez jó, hiszen ez a soványka karakterszám nehezen tesz lehetővé olyan mélységig való leásást bármilyen témában, olyan fajta elmélyülést, eltévedést a labirintusban, amire vágyom, mikor egy Eco kötetet veszek a kezembe. De hiába szokatlan, hiába csak egy szösszenet, egy lazító ujjgyakorlat a korábbi regények fényében, mégis minden ízében, mondatában Eco. 

 

Miután letettem a könyvet, napokig forgott a fejemben, vajon mi késztette Ecót arra, hogy ezt a történetet így, ebben a formában, ezen a módon vesse papírra. Talán nem volt kedve egy újabb vaskos féltéglát írni? Vagy egyszerűen nem volt ideje rá? Kíváncsi volt, vajon milyen lenne, ha ő is megpróbálna ennyire laza lenni? Netán valaki kérését, megbízását teljesítette? Vagy egyszerűen csak éppen ehhez támadt kedve? De végül arra jutottam, nem is biztos, hogy akarom tudni a választ – sokkal izgalmasabb, amíg számos elmélet között válogathatok. És ami még fontosabb: egyáltalán nem biztos, hogy mindez számít.

 

Ha valaki kíváncsi ugyan Ecóra, csak mindeddig bármilyen okból nem mert belevágni egyik regényébe sem, az nyugodtan vegye kézbe ezt a kötetet, és kezdje ezen keresztül az ismerkedést Eco zsenialitásával. A hozzám hasonló, régóta megszállottan rajongó olvasóknak pedig azt üzenném, tegyék egy kicsit félre mindazt, amit Ecóról tudnak, és hagyják magukat meglepni egy kellemes, könnyed, mégis hamisítatlan Eco-történet által – engedjük meg neki ezt a stiláris kitérőt, engedjük meg magunknak, hogy élvezzük, hogy szórakozzunk, csak ezúttal kicsit másképp. Nagyon sajnálom, hogy ez lehetett az utolsó alkalom, hogy új regényt olvashassunk tőle.


Vörös Eszter - 2016. szeptember 22.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!