Főkép

„Sulyok”. Nem elvetendő – mármint teljesítmény. Tulajdonképp, ha egyetlen karcolatot kellene kiválasztanom e kötetből, minden bizonnyal erre esne a választásom. Többek között azért, mert benne van minden, ami a szerző kisprózaművészetére annyira jellemző. A képszerű fogalmazás, mely szinte elénk idézi a környezetet, a történéseket. A nyelvi igényesség és játék, ami miatt a leginkább érdemes – hiszen a szépség élményével tölt el – olvasni ezeket a mondatokat. Az olyan, a kontextusból szinte kiugró szavak, mint a „pogisnéni” vagy a „kutyafüle”, melyek ugyan csupán parányit, mégis meghökkentő erejükkel nem hagyják lankadni a figyelmet. Az egyszerre kegyetlen és szeretettel telített szurkálódások, a magyar rögvaló élcekkel elkent kritikája. És az elgondolkodtató elgondolkodás. Ars poeticának ugyan nem lehetne nevezni, hiszen a művészetről való efféle elmélkedés – a rövidke írás ugyanis szinte mindvégig a művészet értelmének, mibenlétének boncolgatása kérdések véget nem érő sorával – valahol, valamely értelmezésben lehetne akár kifordított, inverz művészi hitvallás is. De inkább nem ragozom tovább, mindenki győződjön meg maga e remeklés remekségéről.

 

Kis magyar abszurd. Talán ettől, a túlhúzott nevetségességtől annyira magyarok ezek a darabok. Most nem hoznám fel az irodalmi előképeket, hiszen azok annyira a mindennapjaink részeivé váltak, hogy már szinte nem is tudatosodik bennünk, ha valaki utal rájuk. Ami ebben a könyvben történik, az még ennek az önmagunk ellen fordított humornak is a csimborasszója néha. A nevetségesség időnként egészen a szürrealizmusig megy el, hogy a következő minielbeszélésben már kopogva emlékeztessen a mindenféle elvontságtól mentes mindennapokra. Magyarosan rossz LSD-tripek ezek – LSD nélkül. De még csak pálinka sem hajtja őket. Ez a mi valóságunk, és sokszor csak röhögünk önmagunkon. Így nem egyszerűen valami írásbeli hagyomány továbbélésének vagyunk itt tanúi, hanem mi éljük tovább a megszűnhetetlen múltat.

 

Igazság, amiből három a magyar? Inkább hazugság? Fel-felbukkan a karcolatokban a megkeseredett, vagy legalábbis döcögve működő kapcsolatok témája. Vajon ennyire jellemző lenne ránk, hogy nehezen kötődünk valódi hűséggel valakihez? Vagy ránk még inkább, mint másokra? Külső tényezők befolyásolnak minket, vagy eleve hajlunk a kifelé kacsingatásra, az elégedetlenségre, a másra vágyásra? Esetleg puszta kortünetről lenne szó, ami ugyanúgy érvényes tőlünk távoli vidékek kultúráira is, mint miránk? Ki tudja. A legszomorúbb, hogy ténylegesen nap mint nap találkozhatunk hasonló esetekkel, és nem feltétlenül a „pénz számolva, asszony verve jó” (jellegzetesen magyar?) eszmeisége miatt.

 

Filc. Mármint Kálmán. Vagyis Filc Kálmán, az összegyűjtött írások többségének hőse, elbeszélője, vagy kameralencséje. Mint egy Esti Kornél, csak viccesebb. Nem anagramma, nem „azonos” az íróval, valahol mégis ott lappang benne valamilyen halvány utalás, sejtetés az „l”-lel, a „c”-vel, a „k”-val meg az „f”-fel, az „i”-vel meg az „á”-val. Persze mindez nyilván véletlen, ha mégoly szerencsésnek mondható is az egybeesés. Vagy mégsem, de a válasz nem is érdekes. Újfent olyasmibe futottunk be, aminben felfedezhető és felkutatható az irodalmi elődök hatása. És persze az sem elhanyagolható szempont, hogy – legalábbis érzésem szerint – mindeddig ez a legösszeszedettebb kötet a négy közül, és nem csupán e fenti „kötőelem” miatt: igazi pont az i-re, amolyan összegzés és kicsúcsosodás. Nekem mindenképp elnyerte a tetszésemet, és meglepne, ha mások, más olvasó emberek nem így lennének vele.