Főkép

Ez a hét több szempontból is érdekes számomra. A hétközepe meghozza a szeptembert, azt a hónapot, amit – a neten látható képek szerint legalábbis – szülők tucatjai várnak repesve. Nem tudom, az én környezetemben, még ha várják is, plusz terheket ró a család felnőtt tagjaira, talán csak mert mindenhol kicsi a gyerek, ráadásul a „Hogyan viszem el, és érek be időben dolgozni, úgy, hogy rajtam kívül még szülők százai igyekeznek ugyanezt tenni?!” meglehetősen gyakori kérdés. Dugó lesz, no meg tömött járművek és feszültség, és naná, hogy egy csomó utat most zártak le, vagy eleve még át sem adtak. Semmi extra, csak a szokásos. Szóval beköszönt az ősz.

 

Remélem, egyelőre még száraz, napos derűvel teszi mindezt, és nem sáros csizmával rúgja be az ajtót, de ezt majd meglátjuk. Mindenesetre ez a hónap számomra azt is jelenti, hogy végre elmegyek egy kis szabadságra. Minden értelemben. Ennek folyományaként kénytelenek lesztek a rovatot is hiányolni néhány hétig. Használjátok ki az időt, és készüljetek a szüretre, vagy szemezgessetek az őszi katalógusok kínálataiból. Esetleg olvashatnátok is néhány könyvet, mehetnétek színházba, ha már egyszer újra indul az idény. Átmeneti megoldásként vegyetek egy jegyet az Uránia moziba közvetített Frankensteinre. Én már láttam, szerintem zseniális. Ha esetleg ismétlik a Hamletet és a Macbeth-et, hát azokat se hagyjátok ki. Mert az ősz lehet, hogy elhozza a hidegebb időt, de kínál rengeteg egyéb programot kárpótlásként.

 

Dezséri Rudnyánszky Gyula (1858-1913) költő és hírlapíró. Apja Rudnyánszky Károly, 1848-as honvédfőhadnagy volt, ő maga magánintézetben tanult, majd jogi pályára lépett. Ezt aztán az irodalom kedvéért elhagyta. Debrecenben politikai lapot szerkesztett, majd a kiadóval folytatott viták után először Budapestre, később aztán második feleségével, Réti Laura vidéki primadonnával együtt Amerikába költöztek. Ekkor már súlyosan gyengén látó volt, és hamarosan meg is vakult. New Yorkban megindította a Napsugár című hetilapot, de 1912-ben hazajött, és kiadta utolsó verseskötetét Napszállat felé címmel. Az 1913-ban megjelenő kötet meghozta számára az igazi irodalmi elismerést, többek között Ady is nagyon lelkes kritikát fogalmazott meg.

 

Huszonévesen hajlamosak vagyunk azt hinni, miénk a világ, és bizonyos értelemben az is. Fiatalok vagyunk, előttünk az élet, rengeteg célunk és álmunk sarkal még tovább. Feszegetjük a határainkat, és azt gondoljuk, ez a lendület kitart örökre. Nem értjük a negyveneseket, akikben sokszor már alábbhagyott a lelkesedés, és elnéző mosollyal engednek nekünk utat, azzal a biztos tudattal, utolérnek még ők, hiszen az élet olyan, mint egy maraton, ha nem készülsz fel rendesen, hamarosan mindenhol aktívan szúr és fáj, s nem érted, miért is neveztél be. Aztán hipp-hopp harmincasak és negyvenesek leszünk, és bár még mindig kitartóan hagyjuk magunk után a kilométerköveket, sokkal megfontoltabban tesszük. De azért néha eszünkbe jut, vissza-visszasírjuk azt a kezdeti lelkesedést, mert ha nem is akarjuk újraélni a sok nyűgjével és bajával együtt, azért az tény, többé nem leszünk húsz évesek.

 

Rudnyánszky Gyula: Fut az idő...

 

Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya...
Jövőm’ a szem hiába látja végig:
Húsz éves többé nem leszek soha!

 

Oh, mint rajongtam, mennyi édes álmot
Álmodtam, könnyü szívvel, boldogan!
Igaznak hittem az egész világot,
Mert tiszta és igaz valék magam.
Ha egy vidék bűbája fogva tartott,
Míg észrevétlen’ szállt hajóm tova:
Utánam úszni képzelém a partot...
Húsz éves többé nem leszek soha!

 

Rossznak bukását, jónak győzedelmét
Ihlett ajakkal hittem s hirdetém:
Titkos veszélyektől ha istenem véd:
Nyilt ellenséggel szembe szállok én!
Ha csöndes erdőben volt szunnyadásom,
Puhábbnak tetszett kőpárnám moha,
Mint most álmatlan éjeken a bársony...
Húsz éves többé nem leszek soha!

 

Határtalan volt mindig büszke vágyam,
Örömre gyujtott mégis oly kevés:
A végtelent a legkisebb parányban
Igy érzi át a megelégedés! -
S hová tünt hírnév, hatalom, barátság?
Oh, földi pályánk szép tavasz-kora!
Siratom a virágok hervadását...
Húsz éves többé nem leszek soha!

 

A tölgyre lassan kúszik a folyondár,
De a villám lesújt egy perc alatt;
A gondtalanság friss nyomába’ gond jár
És hosszu tél követ rövid nyarat.
Viharok szétzilálták koszorúmat
S nagyon nehéz a tövis-korona;
Türelmem fogy: békén viselni búmat...
Húsz éves többé nem leszek soha!

 

Igen! Az ifjuság becsét csak akkor

Érezzük igazán, ha elveszett!

Zokogva nézem minden alkonyatkor;
Reményem eggyel ismét kevesebb;
Bár célomért küzdök még régi tűzzel,
Oda van lelkem drága hímpora,
És édenemből tiltó chérub űz el...
Húsz éves többé nem leszek soha!