Főkép

Bene Zoltán 2014-ben megjelent kötete, a Kurta élet három novellafüzér és egy utóhang. Nevezhetjük tehát novelláskönyvnek, csakhogy mindhárom novellafüzér sajátos, töredékes regényként ugyanúgy olvasható, mint novellák halmazaként. Ezen felül az egész, szigorúan szerkesztett könyv egészében is rendkívül konzisztens.

 

A Kurta élet fülszövegét a legendás irodalomtörténész, Ilia Mihály jegyzi, s rendkívül találóan állapítja meg, hogy a szerző „mindent elbeszél, alig van leírás, ábrázolás a novelláiban. Ez az írói ereje, különlegessége, itt tobzódik olyan gazdag figurákban és történetekben, hogy ez az irodalmi tömegből való kiválásának egyéni jele. Azért is használom a virtigli szót írásaira, mert hamisítatlan elbeszélő, aki ennek a szituációját nagy ötletességgel teremti meg, ugyanakkor a mesélés jellemzőjét, a kitalálást is szerencsésen műveli, azaz „hazudik”, de elhisszük neki.”

 

A kötet ciklusainak élén minden esetben egy-egy mottó áll, méghozzá mindannyiszor egy-egy filozófustól származó idézet. Ezen mottók, amellett, hogy irányt szabnak az olvasónak és a történeteknek, egyúttal az értelmezést is segítik.

 

Az első, Falunk tükre című ciklust Giambattista Vico szavai vezetik fel: „...a tudatlan ember önmagát teszi a mindenség mértékévé”. A huszonegy történetből felépülő, sajátos humorral átszőtt novellafüzér jól illeszkedik a kelet-európai groteszk tradícióba, ugyanakkor az ukrónia műfaji sajátosságai is kimutathatók a szövegen, hiszen cselekménye egy nem létező időben játszódik. Mint minden szépirodalmi ukróniában, úgy a Falunk tükrében elbeszélt események is a jelenben történnek, ám ez a jelen nem az a jelen, amelyet megszoktunk hétköznapjainkban – kicsit más, mégis erősen ismerős. Mindemellett az első ciklus huszonegy novelláját teljes joggal forgathatjuk egyfajta bomlófélben lévő mitológiaként is, a történetek határozottan mese- és mítoszszerűek – a szereplők azonban korántsem mitikus vagy mesei hősök. A szerző a mai világunkra jellemző karaktereket helyez különös, fél-mitikus helyzetekbe, groteszk, torz világot teremtve ezzel. Az ily módon fölmutatott görbe tükörben az olvasó ráismerhet a korra, amelyben él. A Bene Zoltán által teremtett figurák esendőek, olykor szánalmasak, mégis szerethetők − a kelet-európai groteszk hagyományoknak megfelelően.

 

A második novellafüzért Blaise Pascal gondolata vezeti föl – „Valami a semmi és a minden közt, középen.” –, a harmadikat pedig Friedrich Nietzsche ironikus kérdése: „Lehet tragikus egy szamár? − Hogy valaki elpusztul egy teher alatt, amelyet sem hordozni, sem ledobni nem tud?” Mind a két ciklus egy-egy központi figura köré szerveződik. A második, Pósa, avagy az összefüggések című ciklus egyes szám első személyben előadott monológ-történetek sorozata, a harmadik füzérben – Zé, avagy a kurta élet – a narráció egyes szám harmadik személyű. Amíg a Falunk tükre világa speciális mitológia egy ukronikus időben, addig Pósa és Zé környezete jelenkorunk végképp mítosztalanított, az idiotizmusig primitivizált valósága. Mind a két figura ebben a közegben téblábolva próbálja megőrizni valamiféle magasabb rendű létezés morzsáit, küzdelmük azonban merő illúzió. Mindketten a Kierkegaard-i értelemben vett esztétikai egzisztencia és etikai létezés határán egyensúlyoznak, de képtelenek átlépni a mezsgyén, mert soha nem tudnak véglegesen és valóságosan választani, s döntéseik által etikai lénnyé nemesülni.

 

Fontos és meghatározó jellemzője az egész kötetnek, így a második és harmadik novellafüzérnek is, hogy a szerző úgy csempészi bele történeteibe a filozófiát, hogy az nem üli meg az olvasó gyomrát − hiszen magát Pósát és Zét, a környezetüket, viszonyaikat, félelmeiket és örömeiket, vágyaikat és csalódásaikat, az őket körülvevő alakokat hitelesen és élményszerűen, helyenként nyers szókimondással, másutt éppen sajátos humorral átitatva idézi elénk. Bizonyítva ezzel is, hogy Bene Zoltán írásai – ahogyan Deák László találóan jegyezte meg egy alkalommal – „izgalmasak, érdekesek, olvasásra csábítóak, gondolatra késztetők”.

 

A választás, amelyet a Falunk tükre világa valóságosan értelmezni sem tud; a választás, amelynek szükségét és nagyszerűségét Pósa és Zé érzik ugyan, de megcselekedni képtelenek; a választás, amely egyben válaszadás is, az Epilógus egyetlen történetére marad. Ez előtt egy Søren Aabye Kierkegaardtól kölcsönzött mottó áll: „Aki (…) nem értette meg, hogy az élet ismétlés, s hogy szépsége épp ebben rejlik, az önmagát ítéli el, s nem is érdemel jobbat, mint hogy elpusztuljon; hiszen a remény csalfa gyümölcs, nem tesz jóllakottá; az emlékezés pedig egy lyukas kétfilléres, semmire sem elég; az ismétlés azonban a mindennapi kenyér, áldott eledel, mellyel jóllakhatunk.” A mottó után következő hosszú novella megcsillantja a kiutat, a reményt, és eközben nem utolsó sorban a jövőbe és az emberbe vetett hit eposza is egyben.

 

A Kurta élet novellagyűjtemények esetében szokatlanul egységes szerkezetű könyv, ebből következően meg is haladja a novelláskötet kereteit, s valami újfajta, köztes könyvműfajt teremt – talán ezzel is az átmeneti korra utal, amely a történetekben is lépten-nyomon az olvasóra köszön, s amely azért olyan ismerős, mert ebben a korban élünk mindannyian.

 

A kötetet Pusztai Virág szellemes, sajátos illusztrációi teszi teljessé, melyek tökéletes egységet alkotnak a szöveggel, ám akár önálló grafikákként is megállnák a helyüket.