Főkép

A mai amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, Chimamanda Ngozi Adichie (mint ahogy a nevéből is sejthetjük) nem az Egyesült Államokban született, mégis elképesztő rajongás veszi őt körül az észak-amerikai országban, könyvei óriási példányszámban kelnek el, egyre-másra nyeri a díjakat, ő maga pedig különféle talk show-kban szerepel, és úgy összességében is az egyik legismertebb élő író a tengerentúlon. Mivel már olvastam tőle a remek Az aranyló fél napkorongot, ami a sokak számára minden bizonnyal ismeretlen biafrai háború idejében játszódik, nem is volt kérdés, hogy a legújabb idehaza megjelent könyvébe, az Americanah-ba, is bele fogok vágni, amint tehetem.

 

Az Americanah központi témája napjaink egyik legaktuálisabb kérdése: a bevándorlásé. A regény két nigériai főszereplője, a középosztályból származó Ifemelu és Obinze már a gimnáziumban egymásba szeretnek, jól kijönnek egymással, románcuk töretlenül tart az egyetemi évek alatt. Aztán a lány, Ifemelu, ösztöndíjat kap Amerikába, és hiába az a terv, hogy Obinze is követi őt, amint lehet, a 9/11 utáni világban már nem olyan könnyű a vízumszerzés, és útjaik hosszú időre külön válnak (igaz, a fiú legalább Angliába eljut). A regény nagy részében kettejük hányattatásairól olvashatunk a két angolszász országban, arról, hogy miken kellett átmenniük, miket kellett elviselniük, hogyan sikerült beilleszkedniük, és mennyiben változtak meg az őket ért élmények hatására.

 

Külön üdítő, hogy ez a mű nem a szokásos nincstelen, tanulatlanul, háború sújtotta országból érkező bevándorlókról, hanem művelt, önálló véleménnyel és világlátással rendelkező emberekről szól. Így mindketten jól tudnak reflektálni a körülöttük zajló dolgokra: az új, idegen világra, a számukra furcsa emberekre, a hol nyílt, hol inkább burkolt rasszizmusra, az előítéletekre, az esztelenségig nyakatekert politikailag korrekt megnyilvánulásokra; arra, hogy ezekben az országokban sincs kolbászból a kerítés, és arra, hogy mi mindent meg kell tenniük, hogy ne nézzék ki őket.

 

A rasszizmus és az előítéletek ábrázolása külön tetszett. Az írónő nem akart különösebben kirívó, szörnyű vagy túlzó dolgokról írni, hanem olyanokról, amik éppen elegek ahhoz, hogy az adott ember, akire irányul, rosszul érezze magát tőle, de ahhoz még nem elég fajsúlyosak, hogy vissza is vágjon érte. Csak néhány példa: nem ildomos raszta hajjal komolyabb állásinterjúra menni, mert nem kapod meg az állást; ha feketeként nyitsz ajtót egy villában, akkor megrökönyödnek rajtad, de megnyugodnak, amikor megtudják, hogy csak alkalmazott vagy. Vagy ott a másik véglet: van, akinek minden fekete „gyönyörű”, még akkor is, ha teljesen átlagos a kinézete.

 

Adichie egyfajta tanmesét írt, amiben megmutatja, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük a bevándorló feketéknek (hivatalokban, munkaerőpiacon, saját hazájukból származó közösségben vagy az adott ország állampolgárai között stb.), aminek köszönhetően a legtöbb könyvben szereplő alak ingadozik a karikatúra és a valóság között. Vannak itt a feketéket nyíltan lenézők és „kőgazdag” liberálisok polkorrekt megnyilvánulásokkal; vaskalapos republikánusok, akik a bevándorlás ellen vannak; olyan feketék, akik maguk is ellenszenvvel viseltetnek a sötétebb bőrűekkel kapcsolatban, de azért akadnak segítőkész, „normális” fehérek is. Ifemelu pedig, aki az írónő szócsöveként is értelmezhető, blogjában, ami a „Fajszabadítás, avagy egy nem amerikai fekete különféle megfigyelései a (korábban négernek nevezett) fekete amerikaiakról” címet viseli, levonja a tanulságokat. Ezt a részt éreztem messze a leggyengébbnek, mert sem az iszonyatosan nyíltan felvállalt Obama-propaganda, sem pedig az olyan végkövetkeztetések, mint a „csak és kizárólag a fehérek lehetnek rasszisták” nem tetszettek. E nélkül mindenképpen jobban tetszett volna.

 

Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy az Americanah egy fontos kérdéseket feszegető és nagyon aktuális regény, ami messze nem hibátlan, és minden bizonnyal sokak számára megosztó könyv, de mindenképpen olvasásra ajánlott.