Főkép

Miközben válogattam a verseket, hirtelen belém nyilallt, hogy februárban múlt két éves a Heti vers rovat, és elfelejtettem megünnepelni. De még csak megemlíteni is. Pedig hosszú utat tettünk meg veletek, az olvasókkal együtt. Eleinte nem volt koncepció, nem volt semmi, csak összedobáltam a kedvenceimet, vagyis azokat, akiket a magyar oktatási rendszer kiemelt, és bemutatott. Persze ettől még tény, most is ők a kegyeltjeim, csakhogy azóta kicsit kitágult a világ. Nemcsak azok kopogtattak be az ekultura.hu ajtaján, akiket mindenki ismer – és akik közül néhányan még mindig várják a bebocsátatást –, hanem azok a méltatlanul elfeledett költők és költőnők is, akikről egyáltalán nem, vagy csak alig-alig hallottunk.

 

Közben érkeztek olyan hangok, hogy versek bizony kissé avíttak, és ha egyik vagy másik hirtelen úrhölgyé válna, akinek finoman a kacsója fölé hajolnánk kézcsók gyanánt, a fellebbenő por tüsszentésre késztetne. Ezzel nehéz lenne vitatkozni, de szerencsére megjöttek azok is, akik örömködtek egy-egy számukra ismeretlen, mégis első pillanatra szeretett vers olvastán. Ezeket leszámítva alig kapunk visszajelzést, így nehéz megújulni, sőt, úgy egyáltalán bármilyen formában újulni, viszont az olvasottság mindenért kárpótol. Azért, hogy a rovat nem fulladt érdektelenségbe, nektek tartozunk köszönettel. Remélem, szeretitek, és szeretni fogjátok a közeljövőben is.

 

Reichard Piroska (1884-1943) költő, műfordító, kritikus. Zsidó családban született, és középiskolai tanárként diplomázott, tudását pedig egy leánygimnáziumban kamatoztatta. Első verseit a Nyugat közölte, aminek rendszeres munkatársa is volt. Jelentősek voltak Nietzsche és Poe fordításai, de tanulmányokat, novellákat és meséket is írt. Rendszeresen visszatérő témája a magány, a törékeny nőiesség, a reménykedés egy jobb jövőben. Gyengéd, érzékeny természete nem bírta elviselni a zsidóságot ért atrocitásokat, és 1943. január elsején öngyilkosságot követett el. Verseit 1945 után nem adták ki, és nem kerültek be a közkönyvtárakba sem. A költőnőkről összeállított antológiában lelhető fel néhány darab.

 

Fura dolog a magány. Életemben nem voltam annyira magányos, mint néhány éve, pedig nem éltem egyedül, és most, bár a macskámmal osztom meg a mindennapjaimat, mégsem érzem magam egyedül. A családom, a barátaim mind itt vannak, kitöltik azt a régi űrt a szívemben. Mégis nehezen tudnám elfelejteni, milyen volt idegennek lenni a saját bőrömben. Amikor nem ismertem meg a tükörképemet, és nem hittem el, hogy én vagyok ott, az az én tükröződésem. A Hazatérés egy megkapó, gyönyörű vers arról, amikor nem találod önmagad abban a rengetegben, ami körülvesz.

 

Reichard Piroska: Hazatérés

 

Ritka vendége lettem önmagamnak,
fáradtan indulok és mindég elkésem;
tétován állok az előszoba-ajtón
s mielőtt a szobák kábult csendjét
felriaszthatná félénk csengetésem,
elszaladok. S a napok tovább rohannak.

Olykor még lopva benyitok a nappaliba,
egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;
gondozatlanul szanaszét hever itt minden,
a tükör idegen bólintással fogad,
messzejárt arcomat nem ismeri meg;
kelletlenül ásitanak elém a székek, a pamlag;
eső beverte a távolbanéző ablakokat.

S végig az elhagyott szobák során
csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kisérnek;
felejtve fakuló arcképek a falakon
már nem is néznek rám, már nem is élnek,
s belepte a por kedves könyveimet.

Hol lehetek, ha már itt sem lakom?

Aléltan érem el a legbelsőbb ajtót. És várok.
Nem hallatszik ki még halk lélekzet nesze sem.
Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.