Főkép

Cigányok. Van Magyarországon egy népcsoport, egy etnikum, egy olyan közösség, amivel nincs meg a „közös hang”. És ami a legrosszabb: nem látszik a kiút. Nem látszik, hogy bárki képes lenne változtatni berögződésein, gondolatain, szokásain; nem látszik, hogy az álláspontok minimálisan is közelednének egymáshoz; nem látszik, hogy létezne olyan alternatíva, ami mindenkinek megfelel. Sztereotípiák bűvöletében élünk, úgy hisszük, hogy mindent tudunk, de egy pillanatig sem gondolkozunk el igazán. Mert ezt tapasztaltuk, mert mindenki ezt mondta, mert mindenhonnan ezt halljuk, médiából, baráttól, ismerőstől – és mi hiszünk benne.

 

Cigányok. Ízlelgessük kicsit a szót. Őszintén, gondolkodj el azon, hogy mi az első kép, ami eszedbe jut róla. Egy ismerősöd, aki, ahogy mondani szokás, „nem a napon barnult le”? Egy volt osztálytársad, aki mindig kicsit gyengébben teljesített az átlagnál? Egy rossz emlék, ahogy a villamoson inkább átrakod a másik oldaladra a táskád? Egy gyerekével folyton üvöltöző, harsány nő? Lerobbant házak, ahol mindent szemét, mocsok és kosz borít? Felidézed az elmúlt évek híreit? Olaszliszka, Gyöngyöspata és a többi kis település, aminek a nevét a cigányok miatt jegyzi meg egy ország? Egy megoldhatatlan problémát látsz bennük? Neked nem tűnik fel, hogy ezt mind csak sztereotípia? Van egyáltalán bármi pozitívum, ami a „cigányok” szóról eszedbe jut? Úgy gondolod, ez így normális?

 

Gábor csak egy megoldást lát a helyzet feloldására. Szüleit feltehetően cigányok ölték meg, ő pedig emiatt az egész etnikumot felelőssé teszi. Hirtelen árvasága, nagyanyjánál való nevelkedése, elképesztő intelligenciája ráadásul olyan bezárkózott, érzelemmentes és rideg életre terelte, amiből képtelen szabadulni. Biokémikusként viszont nemcsak a tudása, de a lehetősége is megvan, hogy változtasson egy olyan „problémán”, ami az elmúlt évtizedeit meghatározta: egy vírus segítségével kiírtja az összes cigányt.

 

Újra arra kérlek, hogy őszintén válaszolj nekem – az is elég, ha csak magadban bevallod. Örülnél annak, ha egyik napról a másikra az összes cigány eltűnne Magyarországról? Persze, nem szűnne meg minden probléma, ami hazánkat jellemzi. Persze, továbbra sem lenne könnyebb életed. De azért fellélegeznél? Nyugodtabb szívvel mennél éjjel egyedül az utcán? Úgy gondolnád, akárki is tette, igaza volt? Közelítsük meg másik oldalról a kérdést: ha semmi sem működik, akkor jó megoldásnak gondolnál egy ilyen drasztikus eszközt? Szerinted mások támogatnák ezt, hallgatólagosan beleegyezésüket adnák? Mikor beszéltél a baráti társaságodban utoljára pozitív színben a cigányokról? Mikor hallottad egyáltalán utoljára pozitív zöngével a „cigány” szót? Mit mond ez el a magyar társadalomról? Mit mond ez el rólunk?

 

Ennyi kérdés után talán térjünk vissza a regényhez – aminek egyébként szerintem az a legnagyobb erénye, hogy elképesztő mértékben kérdések feltevésére (és persze azok megválaszolására) sarkall. Ezt már Szélesi Sándor legutóbbi köteténél is megfigyeltem, és ez most sem változott: olyan erős alapötlete van, annyira elképesztően szuggesztív a fő gondolatsor, hogy lehetetlen magad kivonni alóla (függetlenül attól, hogy maga a szöveg mennyire jó). Muszáj gondolkodnod, muszáj latolgatnod magadban a lehetőségeket és megoldásokat, muszáj őszintén megválaszolni azokat a kérdéseket, amik – legalább közvetett módon – előkerülnek. Mondom ezt annak ellenére is, hogy a Pokolhurok első fele sokkal kevésbé szól a cigánykérdésről, mint mondjuk a kivándorlásról vagy egyáltalán, egy teljesen visszahúzódó és elképesztően ellenszenves férfi lelki drámájáról (de még ekkor is fennáll, hogy mivel már rögtön az első oldalakon megismerjük a történet végkimenetelét, ezért elképesztő húzása van a cselekmények, ahogy próbáljuk kitalálni a zavaros motivációk közepette, pontosan mi vezetett el az ominózus eseményekig).

 

Sokáig tűnődtem azon, hogy mennyire tetszik az a leegyszerűsítő nézőpont, amit a regény képvisel. Ez fakad egyrészt a narrátorunk látásmódjából is (mintha csak a „rosszat” hallaná meg a cigányokkal kapcsolatban, a „jót” mintha nem is keresné), másrészt pedig abból is, hogy valószínűleg tényleg ez, a sztereotípiák, a leegyszerűsítések, a könnyű megoldások felé vonzódás a társadalmunk alapbeállítottsága. És ezért lennék nagyon kíváncsi, hogy mit válaszolnátok a fenti kérdéseim közül egyikre-másikra, mert tényleg ritka az, hogy „pozitív témaként” (vagy legalábbis nem egyértelműen negatív kontextusban) hangozzon el a „roma” vagy a „cigány” szó. Nem örülök annak, hogy nincs jelen a regényben a „másik oldal”, noha azt hiszem, nem is célja a Pokolhuroknak, hogy ilyen szempontból járja körbe a kérdést. Megérzésem szerint (amiben végül a szerzői utószó is megerősített) ugyanis Szélesi ebben a regényben nem a cigányokról akart mondani valamit – hanem arról a társadalomról, ami előidézte ezt a helyzetet.

 

Ettől pedig nemcsak önvizsgálatra késztet, hanem valóban afelé terel, hogy vigyázzunk, mit beszélünk. És nem azért, mert valaki köztünk járkál egy olyan vírussal a zsebében, amivel kiirthat egy egész népcsoportot (bár ki tudja, még ez is megtörténhet...), hanem mert ezek a látszólag „ártatlan” megjegyzések, az összekacsintó, „nem mondjuk ki, de azért gondoljuk” félmondatok talán sokkal többet ártanak a párbeszédnek, a lehetőséges megoldásnak, mint bármi más. Úgyhogy már csak ezért is javasolnám mindenkinek a Pokolhurok olvasását – ha a szépirodalom felől érkezel, ne riasszon el a tudományos-fantasztikus alapötlet; de ha inkább sci-fit szoktál olvasni, akkor meg igazán ne zavarjon a kérdésfeltevés. Elvégre ha már csak egy ember gondolkodása megváltozik, előrébb jutunk.