Főkép

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert véget ért az elmúlt évek legjobb fantasy trilógiája (ezt már bátran kijelenthetem), ami az elmúlt hónapokban gyakorlatilag meghatározta az életem. Viszont nevet is, mert Lev Grossman „nem szúrta el” a befejezést: talán nem lehetünk tökéletesen megelégedve, de újfent egy izgalmas gondolatokban és fájó érzelmekkel teli résszel gazdagodtunk. Úgyhogy aki arra kíváncsi, hogy megéri-e neki belekezdeni a trilógiába, vagy hogy a kezdés után érdemes-e visszatérni ebbe a világba, akkor a válaszom egyértelmű igen (egyben ajánlom A varázslókról és A varázslókirályról szóló cikkemet, hátha megkönnyíti a döntést). Innentől viszont arról fogok mesélni, hogy nekem mit jelentett ez a trilógia és ez a befejezés – ugyan a cselekményt természetesen nem fogom „lelőni”, de azért a továbbolvasást tényleg csak azoknak javaslom, akik már maguk is túljutottak A varázsló birodalmán, vagy nem bánják, ha a későbbi olvasás során nem fognak mindenen meglepődni.

 

Azt hiszem, engem nagyon jókor talált meg A varázslók. Mostanság nagyon sokat foglalkoztat az élet értelme (legyen ez bármilyen közhelyes is), az, hogy miként kellene – vagy legalábbis miként érdemes – élni az életet, úgyhogy talán nem véletlen, ha a legtöbb velem szembejövő, az átlagnál bonyolultabb könyvben felfedezni vélem ezeket a gondolatokat. Grossman pedig mintha már a kezdetek óta erről mesélne: ilyen értelemben számomra A varázslók nem más, mint egy fiatal felnőtt rádöbbenése arra, hogy mennyire nem látja ezt az értelmet. Hogy mennyire nem érzi, hogy lenne bármi is. Hogy mennyire próbálja mindennel elfedni ezt a hiányt, hogy mennyire próbál menekülni, mert nem látja, hogy a valóság bármilyen módon is boldoggá tudná tenni. Őrlődik, halad előre, szenved, nem találja a helyét, akármilyen jó helyzetbe is kerül, semmi sem elég: mert mindez nem vezet sehova, mindez önmagában még nem ad boldogságot. És ez az élmény, ez a felismerés borzasztóan fáj. Mert nem látod a kiutat, nem látod, hogy van értelme még tovább próbálkozni, még tovább menni előre.

 

A varázslókirály aztán a maximumra pörgette ezt a fájdalmat. Egyre nagyobb pofonokkal téríti észhez Quentint, aki egyszerűen nem tud kilépni ebből az őrült szenvedésből. Ami talán részben önsajnálat, részben a környezet boldogságának irigysége, részben csak az, hogy érzi: neki is döntenie kell, milyen életet akar élni. Jött Julia, akinek sokkal nehezebb volt a sorsa, mint neki; aztán a nagy csapás, a kiutasítás Fillory-ból, ami sokkal jobban darabokra törte Quentint (és persze minket is), mint korábban bármi. Milyen életet lehet ezután élni? Tudva, hogy ott vár nem messze, alig egy gombérintésnyire a csodák világa, az örök varázslat, az örök kaland birodalma, ahova nem léphetsz be? Beérheti egy egyszerű tanári állással? A napi rutinban is meg lehet találni a boldogságot? Látszólag talán ez a legkevésbé hangsúlyos kérdés A varázslók birodalmában, elsőre mégis ez érintett meg legjobban: Quentin ugyanis felnőtt. Mintha már nem is vágyakozna, mintha elvesztette volna minden illúzióját a csodák iránt. Mintha a korábban őt ért traumák véglegesen elszakították volna a varázslattól. Mintha megkomolyodott volna. De hogy ez elégedettebbé tette? Ezt már mindenki maga döntse el.

 

Aztán persze jöttek a kalandok, ezúttal rögtön három nézőpontot is kaptunk: az egyik oldalon Fillory királyai (és királynői), Eliot vezetésével, amint egy minden korábbinál nagyobb és végzetesebb apokalipszissel kénytelenek szembenézni. A másik oldalon Quentin, a harmadikon pedig egy új szereplő, Plum, akik egy nagyon különös (bár kissé céltalan) megbízatásra indulnak a Földön. A történések nagyon szórakoztatóan bonyolódnak, én meg azon kapom magam, hogy egyre inkább azt érzem: egy klasszikusabb fantasy-t olvasok. Mintha elvesztek volna belőle azok a részek, amik miatt kedvem lett volna órákig tűnődni a sarok felé fordulva. Mintha Quentin megkomolyodásával párhuzamosan a regény is „megkomolyodott” volna – így pedig mintha az egész végén látszódna a remény, a boldogság ígérete. Vagy legalábbis valami, amit normális életnek hívunk. Néha aztán újra pofon vág Grossman (mennyire zseniális például Janet sivatagi története!), viszont egyre gyakrabban hiteti el, hogy lehet boldog befejezés is.

 

Ennek pedig nem tudom, mennyire örüljek. Grossman képes volt arra, hogy miután két részen át csak elvette az életkedvemet, most vissza is adja – így pedig az egyik szemem sír, a másik nevet. Úgy raktam le a könyvet, hogy ezúttal nem akartam rögtön újrakezdeni az elejétől fogva, és talán már ez is jelzi, hogy mennyire ellentétes érzések kavarognak bennem. Nem tudom eldönteni, hogy önmagának mond-e ellent Grossman, vagy csak annak, amit én képzeltem róla. Nem ezt vártam, nem ezt szerettem volna, de talán pont erre volt szükségem. Hogy ennyire radikálisan más legyen a befejezés. Azt hiszem, még sokáig fogom magamban pörgetni ezt a sorozatot, amiről mostanra biztosan ki tudom jelenteni, hogy kötelező olvasmány minden fantasy-n nevelkedett és fantasy-rajongó huszonévesnek. Nagyon szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt a trilógiát, hátha más is ennyit tanul belőle saját magáról.