Főkép

Drága Szeretett Édesanyám!

 

Már egy ideje érlelődik bennem, hogy tollat ragadok, hiszen az utóbbi hónapok történései annyira nyomasztanak, hogy szólnom kell magához, Drága Édesanyám! Tudom, hogy sohasem voltam olyan lánya, mint amilyet szeretett volna, nem lehetett nem észrevenni, hogy betegesen rajongok édesapámért és – látszólag – minden szeretetemet ő kapja meg. De hiába ezek az erős érzések, mégis képes voltam az utolsó pillanatig eltitkolni előle a betegségét, és ezt sohasem fogom megbocsátani magamnak. Nem értem, miért tettem. Talán kímélni akartam, de most tudom csak, mennyire visszaütött ez, hiszen mindannyiunkat váratlanul ért a halála, de őt magát bizonyára mindenképpen.

 

Ez az élet rendje, mondhatnánk, a szülők megöregszenek és elhagyják a földi létet, mi fiatalok visszük őket tovább a lelkünkben, a szívünkben, a mozdulatainkban. Nekem ez nagyon nehezen megy. Látja-e rajtam, Édesanyám? Hiszen nem ok nélkül mentem én néhány éve a fővárosba dolgozni. Nem bírtam már a szülői házban maradni tovább. Mióta Antallal a házasságunk tönkrement, abba a szobába, ahol a boldog éveinket töltöttük, azóta is csak félve tudok bemenni. Nem tudom, melyikünk rontotta el és hol, de én azóta is minden férfiban csak őt látom, mindenkit vele hasonlítok össze s ez annyira megbélyegzi a magánéletemet, hogy attól tartok, örökké magányos maradok.

 

Édesapám temetése után, amikor elhatároztam, hogy eladunk ott vidéken mindent, s maga majd felköltözik hozzám, akkor felcsillanni látszott egy kis remény, hogy talán lehetek még boldog ebben az életben. Talán sikerül viszonoznom mind azt a szeretetet, amit magától kaptam. Isten bizony, én mindent megtettem. A bútorokat szépen felújíttattam, a szobáját rendbe rakattam, minden olyan szép lett, úgy akartam, hogy kényelemben, nyugalomban élhessen nálam. Ezért dolgozik nálam a Terka is, mos, főz, takarít, hogy ne édesanyámat terheljem efféle munkákkal. Dolgozott már maga éppen eleget az életében! Úgy láttam, egy ideig egész jól meg is értették egymást. Ez az áldott teremtés látta magán, hogy segítségre szorul, hogy hasznos elfoglaltságot keres és ezért bízta magára a napi bevásárlást, pedig ez nagy szó ám, nem szereti kiadni a kezéből ezt a feladatot.

 

De közben történhetett valami, amiről nincsen tudomásom, mert maga annyira zárkózott (sosem tudnom, mikor teszek jót, s mikor rosszat), csak azt látom, hogy egy ideje már ismét Terka jár a boltba. Maga meg csak ül a szobában, nem akar sem olvasni, sem kézimunkázni, pedig erről is gondoskodtam. Rossz érzés nekem látni, hogy maga olyan kedvetlen, szomorú, boldogtalan, minden törődésem, aggódásom, szeretetem ellenére. Azt hiszi, nem látom én magán? Azt hiszi, nem vettem észre, milyen ferde szemmel néz Domokosra, amiért van köztünk valami annak ellenére, hogy nem vagyok a felesége! Más idők járnak már, Édesanyám! Itt a fővárosban meg aztán főleg!

 

Mostanra be kell látnom, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna kiragadnom édesanyámat abból a közegből, ahol oly sok évet élt apámmal. S főként nem pont Antalnak kellett volna eladnom a szülői házat. Maga sosem fogja megszokni a városi életet, a kényelmes lakótelepi lakást. Magának honvágya van. Tudom és érzem, s ezt csak megerősítette bennem, amikor olyan buzgón, lelkesen készülődött a „hazalátogatásra”, amikor édesapám síremléke elkészült. Titkon éreztem, hogy el kellene kísérnem, nem lenne szabad magára hagynom. Lelkem mélyén nagyon rosszat sejtek és nincs más vágyam, hogy visszajöjjön hozzám, Édesanyám! Ugye visszajön? Ugye minden rendbe jön közöttünk?

 

 

Szerető leánya, Iza