Főkép

A Hosszú háború mindent felvonultat, amit egy ötkötetes sorozat második részéről gondolnál – minden jó és rossz tulajdonságot egyaránt. Amire van is hely, hiszen majdnem másfélszer hosszabb az első résznél... De ne szaladjunk ennyire előre.

 

A történet tíz évvel A Hosszú Föld cselekménye után veszi fel a fonalat. Joshua Valienté, a hajdani óriási jelentőségű Mark Twain expedíció tagja, a született átlépő, aki bármiféle szerkezet nélkül képes utazni a különböző párhuzamos Földek között, mára úgy egymillió lépésnyire az Irányjel Földtől egy kis városkában éli nyugodt pionír életét feleségével és kisfiával. Amikor azonban betoppan egy régi ismerőse, Sally Linsay, mindez megváltozik. A Hosszú Föld ugyanis forrong. Bár Sally a trollok helyzete miatt érkezett a férfihez, valójában az Irányjel Amerika és a „kolóniák” kapcsolata is egyre feszültebb, aminek csak egyik jele, hogy a világok közt közlekedni képes léghajóflottát állítanak fel, és küldenek szét szerte a „nyugati” Földeken, hogy megerősítsék az Irányjel befolyását. És ha még ez nem lenne elég, az emberek sokkal több furcsaságba botlanak, mint azt bárki is előre sejtette volna.

 

Ahogyan az első kötetben, úgy itt is látszik, hogy Terry Pratchett és Stephen Baxter egyszerűen imád lubickolni a saját maguk által megálmodott univerzumban. A Hosszú Föld még mindig lenyűgöző, és hiába ismerünk meg újabb és újabb részleteket belőle – egyrészt a főszál kapcsán, másrészt az olyan mellékszálakon keresztül, mint a kínai expedíció „keletre” vagy Nelson tiszteletes útja –, még mindig érződik, hogy határtalan lehetőségek tárháza ez a sorozat. Ahogyan az emberek csak érintőlegesen találkoznak sok-sok párhuzamos Földdel, úgy az olvasó hirtelen azon kapja magát, hogy eltöpreng, vajon mi minden rejtőzik az ismeretlen világokon? Ezt persze a szerzőpáros is felismeri, és tesznek is utalásokat arra vonatkozóan, hogy nem mindig az emberi szempont az, ami igazán működteti az univerzumot.

 

Ami viszont nagy hátránya a kötetnek, az a néhol kifejezetten bosszantóvá váló átvezető jellege. Különösen szembeszökő ez, ha az első résszel kapcsolatban vizsgáljuk, ami úgy ért véget, hogy az ember azonnal kézbe akarta venni a folytatást. Pratchett és Baxter mesteri blöfföt eszelt ki, ugyanis A Hosszú háború első tíz oldalán több és meghökkentőbb változással találjuk magunkat szemben, mint a korábbi kötet négyszáz oldalán. Ez kissé furcsán fog hangzani, de talán a kezdése a legremekebb része a regénynek, az olvasó csak kapkodja a fejét, hogy mégis mi történt, amíg nem volt itt? Igazi csemege ez azoknak, akik végig szerették az első rész ötleteit. Később ugyan mindenre kitérnek a regényben, mégis, azok nem hatnak már olyan monumentálisnak, olyan elemi erejűnek. A sorozat még mindig nagyon lassan építkezik, sok szereplőt mozgat, sokat elmond a különféle Földekről és arról, azok milyenek, milyen a telepesek élete, az emberek hogyan viszonyulnak a trollokhoz, és mi is áll az egész Irányjel-telepesek konfliktus hátterében, de mindezt roppant hosszadalmasan teszi. Félreértés ne essék, ezek nem lényegtelen információk, mert ha az volt a célja a két írónak, hogy minél részletgazdagabban bemutassa saját univerzumát, akkor ez sikerült. Csak éppen közben mintha arról feledkeztek volna meg, hogy valami grandiózus konfliktust ígértek. Egy olyan regény esetében, aminek a címében szerepel a „háború” szó, az olvasó joggal várja, hogy valami komoly fog történni.

 

És a lezárásban történik is, hiszen az első részhez hasonlóan ismét több olyan esemény bontakozik ki, aminek a későbbiekben nagy szerepe lehet. Megtörténik a címbeli háború – viszont úgy, ahogy egy Hosszú Föld-szerű rendszerben az lezajlana. A trollok helyzete is megváltozik, de nem feltétlenül úgy, ahogy akármelyik fél is gondolná. Új elemek kerülnek fel a palettára, az embereknek pedig el kell gondolkodniuk azon, amit eddig a párhuzamos Földekről hittek. De hiába a sok izgalmas alkotórész a végére, túl lassan jutottunk el idáig, és végül túl gyorsan kaptuk meg ezeket.

 

Szóval nagyjából ott vagyunk A Hosszú háború végén ahol A Hosszú Föld befejezésekor: sok megválaszolatlan kérdés, sok karakter, folyamatosan változó világ, csak részben megoldott konfliktusok és milliónyi érdekes mellékszál. Aki szerette az első részt, és még mindig rajong aziránt a klasszikus sci-fis megoldásért, hogy egy tudományos ötlet teljes emberiségre gyakorolt hatását vizsgálják, az ezt a kötetet is kellemesnek fogja találni. Tényleg hihetetlenül sok remek ötlet sorakozik a regény lapjain a világok közt utazó léghajóflottáktól kezdve a telepes városok működéséig, és akkor a legizgalmasabbakról még nem is beszéltem. Viszont szem előtt kell tartani, hogy ez csak egy átvezető, és a fő konfliktusok valószínű a folytatásban fognak valódi értelmet nyerni. Ami remélhetőleg hamarosan magyarul is érkezni fog.