Főkép

A chicagói ír-amerikai Jessie Ann Foley első regénye nem egy tipikus YA regény, épp azért, mert jószerével nincs benne semmi, ami ne történhetne meg bárkivel, aki már nem gyerek, de még nem felnőtt. Legfőbb erényei közé tartozik az őszintesége, a valóságossága és az, hogy nem akar megfelelni egyetlen divatirányzatnak sem. Nincs benne sem természetfeletti, sem direkt szívszakító dráma, sem hercegek fehér lovon, sem semmi irreális, ami felizgatja ugyan a célközönséget, de csupa olyat mutat, amire a valós életben ezerből 999-nek esélye sincs. Bár lehet, hogy az igazi szerelmet sem találják meg sokkal többen…

 

A regény 1993-ban kezdődik, egy része Chicagóban játszódik, egy másik része Rómában, de a zöme Írországban, egy Bray nevű, nem túl menő helyen. Ide költözik a 16 éves Maggie húgával és a rendre szörnyű lúzer pasasokat kifogó anyjával, Laurával. Az új fickó, Colm mondjuk szerencsésebb választásnak tűnik, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az életük a feje tetejére áll, és egy óriási metropolisból egy tengerparti ír városkába kerülnek. Maggie különösen rosszul viseli a váltást, nem ismer senkit, kezdeti barátkozási és fiúzási próbálkozásai sem sülnek el valami jól. Ráadásul nagyon hiányzik neki Kevin nevű nagybátyja, aki rockzenész, és aki egyszer elvitte egy Smashing Pumpkins koncertre, mely meghatározó élmény volt Maggie számára – épp csak Bray-ben semmire nem megy vele. Ha Kevin bácsikája nem küldözgetne neki amerikai csokit és rockzenei magazinokat (internet akkoriban még nem volt!), végképp elveszettnek érezné magát. Aztán persze kerül olyan fiú, aki nagyon is megfelelne Maggie-nek, ám vele párhuzamosan a bonyodalmak is elkezdődnek – melyek egyik egyenesági következménye lesz, hogy Maggie elszökik a Nirvana római koncertjére…

 

Sokáig úgy tűnik, hogy a történet nem tartogat meglepetéseket, csak megy előre szépen, és azzal sem lett volna bajom, aztán mégis meg tudott lepni egy pontján. De nem is annyira a sztori miatt szerettem meg úgy ezt a könyvet. Jó az is, mert életszagú, és alighanem nagyon sokan élnek át hasonló élményeket felnőtté válásuk alatt – első próbálkozások a felnőttes dolgokkal, első szerelmek és csalódások, az első komoly veszteségek és így tovább –, de önmagában ennyitől még nem érezném átlag felettinek. Még akkor sem, ha én is a grunge korszakban éltem a fiatalkoromat, és mind a felbukkanó zenék egy része, mind az, ahogy az írónő elmeséli a koncertélményeket, nagyon sokat jelent nekem. Hanem a szereplők és a hozzájuk kapcsolódó apró részletek miatt érzem különösen jónak ezt a regényt. Maga Maggie olyan, amilyennek lennie kell, hitelesnek érzem és őszintének, ráadásul az anyja, a nagyanyja, s különösen Kevin bácsi, meg a 99 éves ír fószer, Dan Sean, na meg az ír lányiskola egyik tanára, Geneve nővér csupa emlékezetes, remek, hús-vér mellékszereplők. Attól válik gyöngyszemmé a regény, amit rajtuk keresztül beletesz a könyvbe az írónő. Meg attól, hogy amit a fontos, megrázó vagy szépséges témákról ír, azt mindig valami meglepő, de YA könyvben helyénvaló rövidséggel-tömörséggel tudta megfogalmazni.

 

Volt olyan pontja a regénynek, amiről a Mielőtt felkel a Nap című film jutott eszembe, máshol a Zabhegyező, megint máshol meg az általában vett ír szórakoztató regények, és így tovább. Csak olyan nem volt, amit untam volna, pedig szigorúan véve ez egy lányregény, amihez nincs sok közöm. Viszont az emberi történeteket szeretem, és ez az.