Főkép

Baricco-tól a Selyem című vékonyka kötetet olvastam először, aztán gyorsan a Novecentót is, és mindkettő nagy kedvencemmé vált. Igéző, felkavaró, költői, csodálatos könyvek azok. És ez is, ami az első regénye volt, még 1991-ből. Ehhez a korábban olvasott kettőhöz hasonlítva a Harag-várak stílusa közelebb áll a Novecentóéhoz, de a Selyem szépségéből, erotikájából is van benne. Ahogy amazok, ez is zenei, ebben is benne van az egész világ, gyakran néhány mondatban egész életek, és itt is elvarázsolt, fura figurák a szereplők. Hely és idő nem meghatározott, bár azért lehet tudni, hogy jobbára 1800-as évek, hiszen megemlíti Stephenson Rocket nevű gőzösét, meg a londoni Crystal Palace-t, például.

Mindhárom könyvben ott van a nagy találmányok korának izgalma, egy olyan koré, amikor még sokkal lassabb volt az élet – és ez itt részint arról is szól, mellékesen, hogy hogyan lett sokkal gyorsabbá, a mozdonyok miatt. De különben a tágra nyílt szemű, gyermeki rácsodálkozást érezni, ami, gondolhatjuk, azoknak volt sajátja, akik látták elindulni az első gőzmozdonyt, meg ilyenek.

Baricco imád különcökről írni, vízionáriusokról, szenvedélyes emberekről, akik azért, amit akarnak meg szeretnek, megváltoztatják a világot, akármily’ kicsiben vagy nagyban, és akik aztán, végül, mégsem kerülhetik el végzetüket, melyen az átlagemberekkel osztoznak. Itt van Rail úr, aki néha hónapokra eltűnik, elutazik, senki nem tudja, hova, de mielőtt hazaérne, mindig megelőzi őt egy ajándék, amit Junnak, a feleségének küld. Annak a Junnak, aki olyan szép, főleg a szája, hogy mindenki róla álmodik (ez is tipikus bariccói húzás), és aki, bármily’ különleges ajándékokkal halmozza is el a férje, s bármennyire szeressék is egymást, mégis szabad és megfoghatatlan még Rail úr számára is.

Aztán ott van a bogaras (csak én mondom, hogy bogaras, Baricco sosem vetemedik minősítgetésre) feltaláló, Pekisch, súlyos titkokkal a múltjában, aki a hangot tanulmányozza, hogy hogyan lehetne eljuttatni egyik pontból a másikba, meg feltalálja a humanofont, és egészen sajátos koncerteket ad különféle formációival. És így tovább. Mindenkinek van valami különleges vonása, és valami titka, és ha úgy nézem, ez mindannyiunkra igaz, tehát Baricco valahol mindannyiunkról ír, csak ki-ki mint veszi majd le, az már egy másik történet. És nem is ez számít, nála aztán nem.
 
Nála az számít, hogy a maga szabad, kliséket és szabályokat zsigerileg kerülő módján, hát nem tud mást csinálni, ilyen és kész, így született, szóval a maga hangján meséljen el csudás történeteket. Közben nem oszt nagy igazságokat, vagy ha mégis, akkor sem idézetkönyvekbe való módon, mert nála ez természetes, nekem legalábbis azt sugallja, hogy aki megél ezt és azt, az gazdagabb lesz némi bölcsességgel, de ez olyan velejárója az életnek, mint a halál.
 
Baricco egészen varázslatosan tud írni. Sokszor úgy kell emlékeztetnem magam, hogy vegyek levegőt, mert eláll tőle a lélegzetem, olyan szép, amit olvasok. De nem csak az. Ez a könyve is olyan, mintha valaki úgy pörgetné egy élet napjait, hogy csak a fontos pillanatoknál áll meg, azokat nézni meg, és itt nem a mittomén, esküvőre meg érettségire meg első napra az iskolában gondolok, hanem azokra a pillanatokra, amik igazán számítanak, amiknél új irányt vesz az élet. Ebben persze rengeteg olyan is van, ami félelmetes, ijesztő, borzalmas, szörnyűséges, és így tovább. Például az erotikával is így bánik, egyazon természetességgel és mélyen megérintő, az érzékekre ható módon tud gyönyörűen erotikus lenni, amit ír, meg pornográf is, amint egy nő azért vállalja a kurválkodást, hogy a hajóskapitány átvigye a tengeren. Van benne ilyen is, meg olyan is. És megértem, ha valakinek ez túl sok, és kiakad tőle.
 
Vagy a három-négy oldalas mondatmonstrumaitól. Salinger, aki minden bizonnyal nagy hatással volt Bariccóra, szerintem sokkal jobban csinálta ezt (nem a Zabhegyező-ben, valamelyik másik művében, nem ugrik be, melyikben), ezektől néha nekem is kedvem támadt letenni a könyvet. Pedig ahol a Selyem vagy a Novecento meghaladta az értelmemet, ott is éreztem, hogy mi van, de itt sokszor nem. Néha ijesztően kiszámíthatatlan, hirtelen dolgokat ír le, és amikor meg elborul az agya, akkor vagy tudja az ember követni a pörgésben, vagy vesz egy mély lélegzetet, és valahogy legyűri, mert aztán úgyis jönnek rendes bekezdések, vagy akár oldalak, amiken ha két mondat van. Igen, Baricco első regényében pláne kísérletező volt, és később is, csak később már letisztult, jobban ment neki. De amúgy még a legborultabb dolgainak is van miértje, ami különösképpen annál a jelenetnél érthető meg könnyen, ahol a népek maguk körül pörögve próbálják megérteni, milyen is az, amikor vonaton ül valaki.
 
Ja igen, a történet. Az jó nagy időt fog át, az említett Rail úr mozdonyt ajándékoz a feleségének, és aztán nagyon lassan, de készül a sínpálya is, majd felbukkan egy fickó, aki Rail úr üveggyárában szeretné elkészíttetni a mérhetetlenül sok üveglapot, ami nagyszabású tervéhez, a kristálypalotához kell, és közben nagyon sok minden történik, és nem mondom meg, mi minden.

Talán szegről-végről rokona ez a könyv, meg egyáltalán Baricco művei a Gabriel García Márquez-féle mágikus realizmusnak, csak épp ezek sokkal rövidebbek, és a realizmust jobbára pár mondatban elintézi. Igaz, azok aztán olyan ütős mondatok, hogy a legtöbb realista író a fél karját adná, ha az egész nyomorult életművében lenne ennyi tartalom. Hát így. Meg persze Vonnegut épp úgy eszünkbe juthat itt vagy ott, mint Dickens, és így tovább. És az is lehet, hogy vannak mások is, akik ilyen hatású műveket írnak, mint Baricco. Nem mentegetőzésből mondom, de hát én sem olvashatok el mindent. De nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez az ember egészen kivételes és különleges, és ez a könyve ugyanúgy kiakasztott és gyönyörködtetett, mint az előző kettő, csak ez még nem volt olyan érett.
 
Egyszer kérdeztem valakit, aki nálam sokkal jobban ért a kortárs szépirodalomhoz, hogy Baricco szépirodalom-e. Azt mondja erre, hogy ő még nem olvasta, de hát igazából, amennyire ő tudja, az a vélekedés, hogy giccsbe hajlik. No jó, nekem attól nem fog daganatom nőni, ha elismerem, hogy szeretem a giccset, de azóta sokat filóztam ezen. Tényleg csak az a szépirodalom, ami nagy szenvedésekről szól, hogy a mai ember minő iszonyatokon megy keresztül, hogy elidegenedik, milyen emberkorccsá válik, meg ilyenek? Csak mert, ha azt mondjátok, hogy az utókornak az az érdekesebb, ha valaki azt írja le, milyen volt a valós élet, érzékletesen, jobban, mint ahogy a történelem elmeséli (mert ugye azért is szeretjük az irodalmat, a jót, mert az sok mindent jobban meg tud őrizni az adott korból, mint a történelem), és kevésbé érdekli a t. utókort, hogy ki miket álmodozott múltról vagy jövőről, szóval ha ezzel jöttök, ezt el tudom fogadni.

De azt, hogy Baricco nem a valós életről ír, csak mert furcsák a szereplői, és nem evilági az egész, hanem régebbi, hát, ezzel nem tudok egyetérteni. Szerintem ugyanis amit Baricco leír, az az, ami az életben jó. Az az, amiért élni érdemes, akkor is, ha közben az ember elpusztul bele, vagy ha végül ugyanúgy elpusztul az is, aki így élt, meg az is, aki átrobotolta az életét, és közben egyszer nem szeretkezett egy igazán jót, vagy sosem nevetett egy felszabadultat. Mert, isten bocsássa meg nekem, én azt érzem, hogy minden különlegessége mellett, Baricco egyben az élet apró örömeiről is szól, megint csak mellékesen, azzal, hogy képes rányitni a szememet az égre, a virágokra, az élet ilyen-olyan csodáira, és ezt, mondom, csak valami odavetett mondattal teszi, vagy úgy néz ki, mert nála aztán, ahogy Vonnegutnál is, a hányavetiség merő káprázat, bűvésztrükk, és különben azt csinál velünk olvasókkal, amit akar, szivat vagy felemel, bármikor.

De a legfontosabb ez: elolvasod bármelyik könyvét, és azt mondod, igen, basszus, tragikus a vég, és minden olyan értelmetlen, de addig, addig az az ember élt, igazán élt, és így lenne jó élni, és onnantól csak rajtad múlik, hogy mihez kezdesz vele.