Főkép

Gyerekkorunktól tanuljuk kifejezni az érzelmeinket. Kisebb-nagyobb sikereket érünk el közben. Akad, aki inkább csendesen szemléli a környezetét, mások harsányan kiáltják az égig, de szép számmal akadnak olyanok is, akik valahol középen helyezkednek el. Nem is szélsőségesek, nem is némák, átlagosak. Szeretnek, remélnek, haragot cipelnek a szívükben, néha hangot adnak neki, máskor hallgatnak. És persze ott a kisebbség, akik úgy teszik közhírré, hogy versbe foglalják. Sokszor nem írják le, kinek született a költemény, bár az utókor gyakran számon tartja a szerelmek, szeretők neveit.

 

Vajon tudták? Az 1900-as évek elején, vagy akár az 1800-asban tudták, hogy afféle celebként, a nyilvánosság előtt élt életeket nem csak a sárguló újságok lapjai őrzik majd? Ez lenne az örökkévalóság? A siker? Hogy amikor már nincs, vagy alig akad élő kortárs – amikor ismerünk valakit, akik ismert valakit, aki egyszer találkozott Adyval vagy József Attilával –, akkor is fennmarad a nevünk, a költészetünk? Ezt akarták? Olyan kíváncsi lennék rá, járt-e bármi a fejükben azon kívül, hogy kiírják a fájdalmukat, örömüket. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de nem lenne érdekes?

 

Elizabeth Barrett Browning – született Elizabeth Barrett Moulton-Barrett – (1806–1861), a viktoriánus korszak egyik legelismertebb angol költőnője. Két húgával közösen, a kor szokásaitól eltérően együtt tanultak nyolc fiútestvérükkel. Hamar kitűnt értelmével, intelligenciájával, nagyon jól értett ógörögül és színdarabokat írt, amit a testvérei játszottak el. Tizenkilenc éves korától jelentek meg versei különböző újságokban. Aztán anyja halála után az apja elköltöztette az egész családot, és megfogadta, hogy minden áron egyben tartja őket, minek következtében kitagadta azokat a gyerekeit, akik férjhez mentek, megnősültek. Még 14 évesen leesett egy lóról, ez a baleset megnyomorította, és tuberkulózisa miatt ópiumot szedett. Beteges életének 39. évében találkozott későbbi férjével, Robert Browninggal, s bár valósággal kivirágzott, apja őt is kitagadta. Életében nem is bocsátott meg neki, ami a hamarosan született fia ellenére is, hatalmas fájdalmat okozott. Firenzében éltek haláláig, itt volt a legboldogobb, és itt írta meg a legismertebb művét, a Portugál szonetteket.

 

Mi, magyarok, temperamentumosoknak tarjuk magunkat, mégis nehezünkre esik kimondani azt az egy szót, ami megváltoztatna mindent. Nehéz odaállni, és először, fennhangon elismételni azt, amit addig csak magunknak vallottunk be. És amennyire suta volt kezdetben, épp annyira jól eső ismételni később újra és újra. Nemcsak azért, mert bár elvileg elég érezni, mindig jó az érintettnek hallani is, hanem mert annyira jó érzés hangot adni neki: szeretlek!

 

Elizabeth Barrett Browning: Mondd újra
(a Portugál szonettekből)

 

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...

 

Fordította: Babits Mihály