Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Gail Z. Martin: A hamu zsarnoksága

A jégben edzett férfi tavalyi megjelenése után nem is kellett sokat várni arra – pláne, ha a kötetek hosszát is nézzük –, hogy a fantasy trilógia folytatása, A hamu zsarnoksága is a polcokra kerüljön. A magyar kiadó gyorsasága megsüvegelendő ­– bárcsak a többi sorozataiknál is ilyen zökkenőmentesen menne minden. (A hányatott sorsú MesterMűvek sorozatra gondolok elsődlegesen, meg persze Gene Wolfe Új Nap könyve sorozatának negyedik részére, amire nyolc éve várunk immár.)

 

De a fél mondatos kitérő után térjünk is vissza gyorsan a jelenleg vizsgált kötethez. Többrészes sorozatoknál kifejezetten nehéz néha, de most is próbálok spoilermentes maradni. Az első rész végén hőseink – Blain McFadden, a fiatal, apa-gyilkosságért a jeges északi rabszigetre száműzött nemes és ott megismert barátai, a tolvaj, a harcos, a kovács-feltaláló mindenes és a „szajha” – kalandjainak egy tollvonással vetett véget az írónő. Semmiféle lezárást nem kapunk, rögvest tudhatjuk, hogy a három kötet majd együtt ad ki egyetlen kerek történetet. Pár száz oldallal később azonban megtudjuk, hogy már a második rész végére le lesznek zárva a fontosabb kérdések, csak pár apróbb probléma megoldása marad majd nyitva, egy-két „jelentéktelen” vérviszály valamint az az eléggé el nem hanyagolható kérdés, hogy mi is történik eztán a kalandorokkal és a káoszban fuldokló országgal. Bár ezek olyan problémák, amikhez az egyszeri fantasy olvasó mindig szívesen visszatér, most mégis inkább jelzem, hogy a türelmetlenebb olvasók a kötet végén akár ki is szállhat(ná)nak.

 

Az első részről szóló írásomban pozitívumként említettem a világalkotást, ami bár nincs túlmagyarázva és a történelméről sem tudunk meg sokat, mégis jól sikerült, szerethető egyveleg lett. A mágiarendszer is egyedibb, mint a klasszikus verzió – „Szedek egy kis denevérguanót, majd kell a tűzgolyómhoz!” –, ötletes, főleg azért, mert ugye nem igazán működik rendesen. Erről szól a sorozat is végeredményben, hogy újra meg akarják szelídíteni a vadul tomboló mágiát. Ehhez azonban rengeteg mindent meg kell tennie a kis csapatnak! A feladathoz szükséges ugyanis egy rakat elrejtett csillagtérkép, egy nagy csomó obszidián-korong, amikről senki nem tudja pontosan hol és kiknél is vannak. Egy legendás várost is fel kell kutatni, amiről szintén senki nem tudja hol is van, vagy létezett-e valaha. (Az az egy szerencse, hogy a Birodalom elég kicsi lehet, hiszen keresztülutazzák a szereplők vagy négyszer egy-két hét alatt...) Ezen kívül egy hataloméhes vámpírlord és zsoldosserege, más dimenziókból érkező fenevadak és egyéb, nem kevésbé – sőt! – halálos veszedelmek is hátráltatják a díszes kompániát, akikhez új tagok is csatlakoznak a megpróbáltatások sora alatt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy kalandokból most sem lesz hiány.

 

Sajnálatos módon a regény eme erénye talán a hátránya is egyben. Egyszerűen túl hosszú a könyv, amiben rengeteg idő megy el a bóklászással, vándorlással ide-oda, ahol az éppen aktuális korongot vagy térképet gyanítják a karakterek. A harmadik hasonló rész után már azért izgultam, hogy a következő helyszínen ne csak egy korongot találjanak már majd, hanem legalább nyolcat, aztán ugorjunk már kicsit izgalmasabb nehézségek felé. Azért különösen zavaró ez az „időhúzás”, mert maga a nyomozás sem tartogat túl nagy izgalmakat, fordulatokat. A nyomokat, mint elszórt kenyérmorzsákat követi a csapat, amiben hatalmas segítséget jelent az egyikük fejében elültetett tudásfoszlány-fragmentumok. A csapat a mentális akadályok mellett a fizikai veszedelmeken is viszonylag lazán jut át, hála a vámpír-patrónusuknak, ezért hatalmas feszültséget ekkor sem fogunk érezni majd olvasás közben, a siker gyakorlatilag eleve borítékolható. Ugyan ez a helyzet a nagyobb szabású akciójelenetekkel kapcsolatban is, amikből egyébként jóval több volt, mint amennyivel anno az első részben találkozhattunk. A „Kalandozások – Alapfok” alól üdítő kivételt képeznek a négy Őrző által védett akadályok. A regény ezen részében – ez a könyv negyede körülbelül – legyőzendő próbák igazán ötletesre sikerültek, ott azért lehetett szorítani a szereplőkért.

 

A szerző prózája teljesen olyan maradt, mint az előző kötetben volt. Vitathatatlan, hogy ezt sokak kedvelni fogják, szerintem semmi extrával – pozitív és negatív előjellel egyaránt – nem fogunk találkozni benne. Szomorú tény, hogy a regény szereplőit sem sikerült jobban megkedvelnem az első könyv olvasása óta, de ez is egyéni ízlés kérdése. Belefutottam sok méltatásba is itt-ott a regény remekül sikerült karaktereivel kapcsolatban – sajnos én nem találkoztam azokkal a szereplőkkel, akikről azok a cikkek szóltak –, de nálam nem ők vitték a hátukon a történetet az egyszer bizonyos, hanem az alaptéma, ami viszonylag újszerű és modern volt, bár a történetvezetés abszolút régimódi. Összességében ez egy igazán nyugis kalandregény, amit hideg, esős napokra ajánlok.


Profundus Librum (Hipszki László) - 2016. május 14.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Gail Z. Martin) további művei:

A sorozat (A Felvirágzó Birodalmak) további darabjai:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!