Főkép

Újabb Zsebkönyvek, ezúttal az őrület jegyében. Csáth Géza egy ténylegesen elmebetegségben szenvedő nő elmekórtani analízisét tárja elénk; Sherlock Holmes-t is először biztosan sokkal többen nevezték egyszerűen őrültnek, mielőtt meglátták volna benne a zseniális detektívet; Kafka hőseiről pedig, azt hiszem, különösebben nem is kell magyaráznom, hogyan illenek bele ebbe a mintába. Érdekes megfigyelni, az elme hogyan próbálja átvenni az uralmat az őrület felett (és viszont), hogyan próbálja kezelni, értelmezni, helyére tenni mindazt a sok zavaró tényezőt, ami nem illik a képbe.

 

Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója

 

A cím egy kicsit csalóka, hiszen nem egyszerűen egy elmebeteg nő naplóját ismerheti meg az olvasó, hanem gyakorlatilag egy esettanulmányt, amelyet Csáth még gyakornok korában írt. Az eset leginkább azért volt különleges és említésre méltó, mivel G. kisasszony nagyon készségesen, (és hosszasan) írásban számolt be mindenről, ami a fejében zajlott, naponta több órát töltve minden tapasztalatának és élményének lejegyzésével, ezáltal egészen új eszközt adva orvosai kezébe az analízishez. Miközben a naplórészleteket és az elemzéseket olvastam, egyre az járt a fejemben, hogy mennyire szomorú, hogy mindazt, ami egy őrült fejében olyan szépen rendszerré áll össze, az utolsó gondolatfoszlányig vissza lehet vezetni valamilyen korábbi élményre, traumára, a beteget ért hatásra, hogy mindenre van logikus magyarázat – de akkor hol marad a mágia? Talán csak valahol szeretném azt hinni – annak ellenére, hogy alapvetően kedvelem a logikusan magyarázható jelenségeket – hogy az emberi elme nem ennyire könnyen megfejthető… Illetve mi lesz, ha egyszer tényleg megérkezik a Lény, ki fog ugyan hinni a hírhozónak?

 

Sir Arthur Canon Doyle: Tanulmány vérvörösben

 

Újabb olyan irodalmi mérföldkő (ezúttal a krimi műfajából), amelynek mindenképpen helye van a klasszikusok között. Vitathatatlan, hogy Sherlock Holmes alakja nagy hatással volt és van a mai napig a krimire, no meg sok minden egyéb területre is könyves-filmes vonalon. Azt is el tudom képzelni, mekkora élmény lehetett a korabeli olvasók számára az akkor újítónak számító stílusban, valami egészen szokatlanról olvasni – de mindemellett az az érzésem, hogy mára már jócskán megkopott: kissé egyszerűnek tűnik mind a stílus, mind a cselekmény. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy a krimi mostanra bőven túlnőtte ezt a korábbi mesterét is?

 

Örülök, hogy ez az első Holmes történet bekerült a sorozatba, hiszen itt ismeri meg egymást Holmes és Watson, első ízben nyomoznak együtt, itt kezdődik minden – mondhatnánk úgy is, hogy ez az ő eredettörténetük. Mosolyogtató volt látni, hogy mennyire igyekszik Doyle hangsúlyozni Holmes zsenialitását, és megrendítően butának ábrázolni mellette minden más felbukkanó karaktert (talán kissé túlságosan is). Nem beszélve arról, hogy Holmes maga is sok ízben viselkedik kifejezetten bután, ahogyan ez a nagy elmékkel sokszor megesik, ő is képtelen meglátni és érteni a legegyszerűbb dolgokat – mint például, hogy mikor-kivel-hogyan illene, vagy hogyan volna tanácsos kommunikálni. Még ha a kor túlhaladott is már Doyle-on, meglepően kellemes csalódás jelentett, bár sokkal inkább éreztem aranyosnak, mint fergetegesen izgalmasnak, de ettől függetlenül azt gondolom, fontos, hogy fennmaradjon. Hála a Zsebkönyvek sorozatnak, végre a regény címe is a helyére került a korábbi kevéssé sikeres címadások után (A bíborvörös dolgozószoba, A brixtoni rejtély), és az eredetihez – A Study in Scarlet –, illetve úgy általában a történethez is jobban illő címet kaphatott.

 

Franz Kafka: Az átváltozás – A fűtő

 

Valamiért közelebb áll hozzám ez a fajta szürrealizmus, mint amivel A perben találkozhatunk: nagyobb hatással volt rám ez a két történet, könnyebben tudtam velük azonosulni, bár nehezen tudnám megfogalmazni, pontosan miért. Gregor Samsa és családjának története nem volt már ismeretlen előttem, mégis minden alkalommal valami újat fedezek fel benne. Ezúttal is leginkább a szereplők meglehetősen furcsa reakciói és gondolkodásmódja mozgatta meg a fantáziám, miközben még érdekesebb is volt róluk olvasni, mint Josef K-ról. Mind A fűtő-beli Karl, mind Gregor számára egy ismeretlen új világ tárulkozik fel, mindketten egy szokatlan traumán vannak túl, bár kettőjük sorsa nehezen összemérhető a szó szoros értelmében – korántsem nevezhető egy kategóriának, ha az ember csupán egy ballépése miatt kénytelen az Újvilágba menekülni, vagy hogy kitinpáncélos, soklábú rovarként ébredjen egy napsütéses reggelen. Mindenesetre az vitathatatlan, hogy mindkét hősnek új kihívásokkal kell megbirkóznia, és ez a teljesen irreális viselkedés mind a főszereplők, mind az összes felbukkanó karakter személye esetén valahogy tökéletesen képes átadni azt a lelkiállapotot, amit valaki hasonló helyzetbe kerülve átélhetne. Néha szükség van egy kis őrületre, hogy megőrizhessük az ép elménket.

 

Az őrület, mint olyan, része a hétköznapjainknak, még ha talán nem is vesszük észre. Szerencsére, a Lény óvjon tőle, mindünkben bujkál egy kevés zakkantság – néha talán nem is kevés, és néha talán elő is bújik, de nélküle valószínűleg mindnyájan rövid úton tényleg elveszítenénk a józan eszünket. Néha jó pár pillanat erejéig hinni az irracionálisban, szabadjára engedni a képzeletet, elengedni a racionalitást, és hinni a lehetetlenben. Azután folytatódnak tovább a szürke hétköznapok, és új kalandokra lelhetünk mondjuk a következő pár tucat Zsebkönyvben.