Főkép

A Dmitry Glukhovsky által megálmodott, majd egy csapásra nemzetközivé bővült Metró 2033 Univerzumhoz tartozó poszt-apokaliptikus tematikájú kötetek közül a tavalyi év végén hármat is kiadott az Európa Könyvkiadó – nem is hallatszott semmiféle panasz a feszültséget rendszerint ilyen fajta olvasmányokban kereső rajongók részéről. A legnagyobb várakozás biztosan az atya-szerző, Glukhovsky Metró 2035-ét övezte, nem is méltatlanul. Azok körében azonban, akiknek az akció, a kalandok fontosabbak, mint a drámai mondanivaló, a tanító szándék – ami Glukhovsky regényeiben jól tetten érhető –, Andrey Gyjakov neve már igencsak jól cseng.

 

A Metró 2033 Univerzumához írt „számtalan” hivatalos kötet közül ugyanis Gyjakov első regénye, A fény felé, majd annak folytatása, a Vissza a sötétségbe két egymást követő évben is a legjobb regény díját nyerte el az olvasóktól. Az elismerés nem véletlen. A „civilben” közgazdász, könyvvizsgáló szerző régóta a poszt-apokaliptikus történetek, így a Metró Univerzum rajongója volt, sőt első rajongói írása is ezen a világon játszódott, amit először az interneten keresztül publikált. Gyjakovra a mezei olvasókon kívül Glukhovsky is felfigyelt, és sokat segítette is a fiatal szerzőt. A Túl a láthatáron megjelenésével végre mi is megtudhatjuk, hogyan zárul a pétervári sztalkerek, a gyermek Gleb, valamint Dárda és akció-csapata története.

 

Miután a – péterváriak tudása szerinti – utolsó felszíni település, és a tengeri olajfúrótelep is elpusztult, a metró lakóin újra a kétségbeesés és a gyanakvás uralkodott el. A különböző ideológiák, célok által mozgatott csoportok újfent egymásnak esnek, ami nem jó jel, ha az ember a túlélést, mint minimális célt tűzte ki maga elé. A káoszban Dárda és társai végső elkeseredettségükben elhatározzák, hogy ennél is többet akarnak. Új távlati célt, reményt nyújtani a metró lakóinak a kilátástalanság közepette. Megerősített autójukkal nekiindulnak, hogy az orosz anyaföldön keresztülutazva olyan helyet találjanak, amit megkímélt a háború. Ahol a felszínen lehet élni, mert nincs a közelben radioaktív szennyeződés és nincsenek szörnyek sem. Útjuk során elképzelhetetlen nehézségekbe keverednek – amikből csak fegyvereik és harci tapasztalatuk segítségével sikerül kiverekedni magukat. Elkerülhetetlen azonban, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor már ez is kevés, és a rideg valóság legyőzi az ábrándokat. Vagy mégsem?

 

Mint mondtam, ez a trilógia az akciójelenetekben gazdag vonulatba tartozik, ám ez nem jelenti automatikusan azt, hogy a könyv prózája ettől szegényesebb, kevésbé élvezhető lenne, mint a világ más társ-szerzőié, sőt! (Mármint Glukhovskyt leszámítva, hiszen ő gyakorlatilag szépirodalmi minőségű szöveget írt, viszont ezzel együtt jár az is, hogy emiatt az ő könyvei meg lassabb folyásúak.) A szikár tőmondatokat – nekem – az első részben mondjuk még szokni kellett, mostanra azonban régi barátokként köszön vissza eme stílusjegy, amit örömmel üdvözöltem. Annak is kifejezetten örültem, hogy a metrótól búcsút vettünk, és az orosz tájat barangoltuk végig a kalandorokkal. Ezzel nem csak, hogy eltávolodott egy kicsit a Metró Univerzum a – talán mára megszokottá vált és így félő, hogy hamarosan unalomba fulladó – maximális bezártságtól, de a szerző is újabb, még sosem használt fantasztikus kalandelemekkel tudta bővíteni a világ veszélyeinek, csodáinak tárházát.

 

Bár a több ezer kilométeres utazás során Dárdáék rengeteg számukra új dolgot fedeztek fel, amik mind halálos veszélyt jelentettek rájuk nézve, ám igazi meglepetést – a tematikában jártas – olvasónak egyik sem okozott. Szörnyek, banditák, fertőzés, sugárzás. (Nem is értem az éhezés hogy maradhatott ki.) Szerencsére ez csak annyit jelent, hogy kreatív kalandmesteri tanácsokért valószínűleg nem Gyjakov könyvéhez fogunk fordulni a jövőben (sem), de ettől még az izgalom és a feszültség ugyan úgy jelen van, a fordulatok működnek. Szerencsére a regény lezárása kifejezetten üdítőre sikerült. Biztos, hogy nem tudná még megtippelni sem helyesen a végét az egyszeri olvasó. Ez mindenképpen plusz pont!

 

Egyetlen nagyobb konkrét negatívumot azért fel tudnék hozni a regénnyel szemben, ami sajnos már a második résznél is érzékelhető volt. A két szuperül sikerült főszereplőn kívül a többi karakter csupán egy skicc, akik nem hagynak mélyebb nyomot az olvasóban. Sokszor jó dolog a szűkszavúság, de ha emiatt az olvasó nem ismeri, nem kötődik eléggé a mellékszereplőkhöz (is), akkor nehéz izgulni azok életéért a halálos veszedelmek között. Márpedig most ez volt a helyzet, így mikor egyikük-másikuk elhalálozott (ez talán nem nagy meglepetés...), nem igazán éreztem magam összetörve. Nos, bár ez az egy dolog engem kétségkívül zavart, de ettől függetlenül a következő Gyjakov-regényt azért izgatottan venném a kezembe – főleg, ha az is „Metrós”.