Főkép

John Brunner 1968-ban íródott műve, melynek cselekménye 2010-ben játszódik, ma már inkább alternatív történelemként, mint science fictionként értelmezhető. Furcsa 2016-ban olvasni a könyvet, elméletben öt évvel a cselekmény után: furcsa összehasonlítani a jelenünket azzal, amit az író majdnem ötven évvel ezelőtt elképzelt magának.

 

Sok a hasonlóság: a genetika valóban rengeteget fejlődött azóta, Kína tényleg nagyhatalom lett, a női és nemi egyenjogúság is sokat haladt előre az 1960-as évek óta, a rasszizmus pedig valamelyest mérséklődött, és még lehetne sorolni. Természetesen akadnak eltérések is: a katolikus terroristák szerepeltetése például kifejezetten ironikusnak hat, hasonlóan a brutális méreteket öltő születésszabályozáshoz, illetve a mindent megmondó szuperszámítógéphez. Az ember az ehhez hasonló könyvek olvasása közben jön rá, hogy a legnagyobb science fiction maga az internet és az informatikai forradalom, hiszen a modern nyugati világnak gyakorlatilag minden eleme ezekre épül – amelyik sci-fibe nem épül be az internet, az napjainkban már némileg elavultnak és sokszor gyermetegnek tűnik.

 

A könyv cselekményét érdekes kihámozni az olvasóra zúdított információrengetegből, de tömören talán így lehetne összefoglalni: van két főszereplőnk, akiknek ugyan nem sok közük van egymáshoz (azon túl, hogy egy lakásban élnek), mégis összefonódik a sorsuk különös kalandjaik során. Norman Niblock House egy csúcstechnológiákkal dolgozó cég egyik igazgatóhelyettese, amely egy fiktív afrikai állam, Beninia irányításának átvételét tervezi, mégpedig a már korábban említett szuperszámítógép tervező- és ítélőképességére hagyatkozva. Donald Hogan pedig egy diákként beépülő kém, aki valójában maga sem érti egészen, hogy mibe csöppent bele, amikor felettesei terepmunkára küldik, hogy egy (szintén fiktív) dél-kelet ázsiai állam (Yatakang) humángenetikai programjáról derítsen ki minél többet. A többi szálon feltűnő mellékszereplők története igazából „csak” arra szolgál, hogy kontextust adjon Norman és Donald megbízatásának, és minél részletesebben bemutassa az elképzelt 2010-es évek társadalmi-gazdasági viszonyait. Van köztük volt gyarmati politikus, céges alkalmazott, drogfüggő kismama és szabotázs akciókat segítő boltos is. Történetük a fő szál szempontjából lényegtelen, viszont remekül bemutatja, színesíti a mögé álmodott háttérvilágot.

 

Brunner az utolsó bekezdésben nem-regénynek nevezi a művet, és a szerkezete valóban nem egy átlagos regényé (ahogy például gyorsan pörgő cselekményt sem érdemes keresni benne). A tartalomjegyzéket sem érdemes a megszokott módon használni, ugyanis nem sorban, hanem kategóriánként rendezi a fejezeteket. Ez az a fajta könyv, amibe ha az ember csak belelapozgat a boltban, akkor inkább összezavarodva visszateszi a polcra, minthogy azon törje a fejét, hogy mire is jó ez a formabontó szerkezet.

 

Pedig nagyon is érdemes nekiugrani az először értelmetlen káosznak tűnő adathalmaznak. Ami nem mellesleg hasonlít arra, amit akkor tapasztal az ember, amikor rá akar keresni valamire a Google-ön, de nem tudja pontosan, hogyan találja meg, amire szüksége volna – bár a mű születésekor nem feltétlenül ez lehetett a cél. Mindenesetre maga a könyv bizonyos szempontból pontosan olyan, mintha egy random Google-adathalmazból született volna: sok a részlet, és sokszor nehéz kiszűrni, mi az igazán fontos a történet szempontjából. Ez önmagában nem probléma, de érdemes felkészülni rá, hogy ez nem afféle könnyed esti olvasmány lesz, hanem gondos odafigyelést igényel, ha az ember érteni szeretné, miről is van szó. A legtöbb szereplő csak egy-egy fejezet erejéig tűnik fel a történetben, és általában azért küzdenek, hogy kiemelkedjenek a tömegből, és valami maradandót alkossanak egy olyan világban, amelynek leginkább átlagemberekre van szüksége.

 

A Zanzibár nem egy izgalmas fordulatokban bővelkedő, pörgős cselekményű könyv, de mindenképpen érdemes elolvasni. Nemcsak azért, mert érdekfeszítő összefoglalása annak, hogyan alakulhatott volna a világunk a huszonegyedik század elejére (például ha nem találják fel az internetet), hanem azért is, mert izgalmas gondolatkísérlet arra nézve, hogy mi történik, ha az állam olyan kérdésekben is beavatkozik az emberek magánéletébe, mint a gyerekvállalás. Mindent összevetve pedig, még ha néhány felvetés kissé idejétmúlt is, összességében a mai napig meglepően aktuális kérdéseket feszeget a könyv. Van, ami 1968 óta sem sokat változott: az emberiség nagy része most is küzd, hogy kitörjön a középszerűségből, és persze továbbra is hajlamos a hülyeségre, ahogy azt doktor Chad részletesen ki is fejti a könyvben. Érdemes elgondolkodni a felvetett témákon és kérdéseken.