Főkép

„Utalom a karácsonyt. Mindjárt negyven vagyok, és legalább húsz éve utálom a karácsonyt. Régebben profi focista voltam, most pedig profi focistákat edzek, ezért a karácsony számomra az az időszak, amikor annyi teendő zsúfolódik össze a megoldásra váró feladatok listáján, mint ahány szülő egy Hamleys játékboltban. Kora reggeli edzések fagyott talajú pályákon, ki nem pihent izomsérülések, irreális elvárásokat támasztó, részeges szurkolók – hogy a könyörtelen klubtulajok és elnökök elvárásairól ne is beszéljünk –, valamint az úgynevezett könnyű meccsek a tabella alsó felébe tartozó csapatok ellen, ahol baromi könnyű pofára esni.”

 

Ezzel a kezdéssel már az elején megvett magának Philip Kerr, ami azért is meglepő, mert Hornby Fociláza után biztos voltam benne, hogy soha többet nem fogok focis könyvet olvasni. Most meg nem hogy olvastam, de még élveztem is. Ennek persze részben az az oka, hogy az utóbbi időben több-kevesebb rendszerességgel nézem a Premier League meccseit, aminek köszönhetően a történetben szereplő helyzeteket, szereplőket, csapatokat, focis fordulatokat jó ismerősként üdvözöltem. Viszont mindez kevés lett volna, ha nincs valami, ami felkelti és szinten tartja az érdeklődésemet, ez pedig, ha jobban belegondolok, nem más, mint maga a főszereplő, Scott Manson személye, aki a London City segédedzője – ami nem lenne különösebben említésre méltó, ha nem egy bűnügyi történetről lenne szó, és nem a nyomozó szerepében találkoznánk. Így viszont számomra legalábbis üdítő kuriózumnak számít.

 

Scott ráadásul nincs jó véleménnyel a rendőrségről, ami érthető is, hiszen miattuk ítélték el korábban nemi erőszak vádjával. Némi idő elteltével felmentették ugyan, mert kiderült, hogy tényleg nem ő volt, de az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, mi több, a hírnéven esett foltot sem lehet eltüntetni, ellenben remekül fel lehet használni a tapasztalatokat, amit emberünk meg is tesz, amikor csak módja és lehetősége adódik. Márpedig adódik, hiszen a klub ukrán tulajdonosa őt bízza meg azzal, hogy kiderítse, ki ölte meg a csapat portugál menedzserét, a szókimondásáról elhíresült João Zarcot, akit Scott egyébként valamilyen szinten a barátjának is tartott. Ráadásul neki kell átvennie az edzői feladatokat, és még a barátnője is faképnél hagyja. De legalább anyagi gondjai nincsenek, viszont határozott elképzelése és véleménye van a világról.

 

Philip Kerr pedig éppen a nyomozás menetével és Scott karakterével, illetve az ő szarkasztikus megjegyzéseivel teremtette meg magának a lehetőséget, hogy, miközben minden szaván érződik, hogy szereti a focit, rendre az olvasó arcába tolja, mi a véleménye a focistákról és úgy egyáltalán a Premier League világáról – így pedig azok számára is szórakozatóvá és élvezetessé tette a történetet, akik nem különösebben kedvelik ezt a közeget. Akiknek pedig, hozzám hasonlóan nem idegen ez a világ, éppen az ilyesmik, illetve a rendre felbukkanó anekdoták adják meg azt a bizonyos bennfentesség érzést, ami annyira, de annyira jó.

 

„A falon egy színes bekeretezett fénykép lógott, a korábbi katari emírt, Hamad sejket és elbűvölő feleségét ábrázolta a világbajnoki trófeával, mellettük a FIFA alacsony növésű elnöke, Sepp Blatter, akinek megkérdőjelezhetetlen a hozzáértése, hiszen korábban a Svájci Jégkorong Szövetség főtitkára volt. Mr. és Mrs. Dúsgazdag büszkén mosolyogtak, mint két macska, akik felfalták az összes tejszínt. Megnyugtató volt a tudat, hogy a labdarúgás jövője ilyen biztos kezekben van.”

 

Megkockáztatom, éppen ezek azok a dolgok, amik miatt simán elnézzük a történet minden vélt vagy valós hibáját, hiszen nem ezekkel foglalkozunk, hanem hagyjuk, hogy magával ragadjon ez a különleges, kívülállók számára érthetetlen és félelmetes világ. Részemről kíváncsian várom a folytatást…