Főkép

Három olyan kötet, amit magamtól sosem olvastam volna el (újra). Stefan Zweig Sakknovelláját azért, mert ha nincs a Helikon Zsebkönyvek, valószínűleg sosem hallottam volna róla. Márai ezen regényét már olvastam gimnáziumi éveim alatt, de azon túl, hogy kifejezetten rossz szájízzel tettem le annak idején, nem sokra emlékeztem belőle – eszembe nem jutott volna újra kézbe venni. Victor Hugo pedig szintén nem lopta magát a szívembe A párizsi Notre-Dame-mal, nem terveztem, hogy bármi mást olvasok még tőle. Ilyen előzmények után mindenképpen érdekes kísérlet volt nekifogni ezeknek a köteteknek…

 

Stefan Zweig: Sakknovella

 

Egy óceánjáró gőzös fedélzetén sok különböző ember találkozhat, mint például egy furcsa sakkmester és a semmiből hirtelen feltűnő névtelen kihívója. Az eseményeket egy harmadik alak, a nácizmus elől menekülő osztrák ügyvéd szemén keresztül ismerhetjük meg, aki elvben főszereplője, de sokkal inkább narrátora, avagy közvetítője ennek a hihetetlen találkozásnak. No persze mindhárom figura személyisége különösen izgalmas, nem különben a lassan kibontakozó háttértörténetük. Stefan Zweig kifejezetten mesteri módon, hihetetlen érzékenységgel építi fel a rövid történetet, még a stílus is egészen megfoghatatlanul és megfogalmazhatatlanul a helyén volt – elsőre nem olyannak tűnt, mint azok az izgalomfaktorra építő sikerkönyvek, melyeket olyan nehézkesen teszünk le akár öt percre, mégis könnyedén képes volt ugyanezt a hatást elérni. Zweig már a második olyan szerző (Kahlil Gibran után) a sorozatban, akiről egyáltalán nem hallottam korábban, ezáltal mindenféle előzetes információ nélkül vágtam bele a könyvébe, ám utána rögtön új kedvencet is avathattam az eddig megismert Zsebkönyvek között. Egy újabb olyan szerzőt kell felvennem a listámra, akitől mindenképpen szeretnék még minél többet olvasni…

 

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

 

Nehéz dió erről a könyvről szólni, hisz az érdemeit annak idején sem kérdőjeleztem meg, csak épp hozzám nem találta meg az utat. Másodjára olvasva (miközben talán tíz év is eltelt) már kevésbé vagyok kritikus, talán ezúttal jobban átéreztem a drámaiságát, mindazt, amit a szereplők kénytelen voltak átélni. Továbbra is nehezemre esik felindulás nélkül olvasni a tehetetlenségről, a kommunikáció teljes hiányáról, a kimondatlan dolgok irreális mértékű súlyáról, amely egész életeket dönthet romba, hogy évtizedeken át teherként hordozza minden érintett, de talán pont az volt Márai célja, hogy felpiszkáljon, feldühítsen – ez esetben teljes a siker. Ugyanakkor pedig el nem tudom mondani, mennyire ijesztő belegondolni, hogy valaki így öregedjen meg, mint a tábornok… ha lesz szerencsém megélni a 70 évet, nagyon bízom benne, hogy nem így fogok visszagondolni az életemre, illetve úgy egyáltalán, nem így fogok gondolkodni.

 

Számomra ez a regény sosem lesz egy különös barátság megható és gyönyörű története, sokkal inkább az elrettentő példa, hogy hogyan nem szabad semmiképpen sem bánni azokkal, akik fontosak az ember számára az életben, mindegy, hogy a gyávaság vagy a rendíthetetlen makacs kitartás akarna gátat szabni a változásnak. Valahol reménykedem benne, hogy akik olvassák és szeretik ezt a regényt, a meghatottság és szívszorító érzelmek mellett körbenéznek a saját életükben, megtesznek és kimondanak dolgokat, amelyeket hiába nehéz, mégis érdemes, és nem kell majd 41 év elteltével ilyen módon szembenézniük a saját Konrádjukkal és kísérteteikkel…

 

Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

 

A halálraítélt férfi Josef K.-t juttatta eszembe: hasonló módon nagyon hamar elpárolgott minden együttérzésem, amint hősünk „kitűnő” jellemét volt szerencsém egyre jobban megismerni. Néhol egészen bicskanyitogatónak éreztem, mi köti le a siralomházban utolsó napjait töltő gyilkos gondolatait, bár nem kevésbé okoznak megrökönyödést a fogvatartói cselekedetei, vagy éppen az utolsó gyónást meghallgató, feloldozást hozó pap szavai. Mindazonáltal ettől függetlenül érdekes belelátni abba, hogyan élhette egy kivégzésre váró elítélt a végnapjait Hugo szerint, mi minden fordult meg a fejében, mi minden köti le a gondolatait, hogyan váltakozik egyik percről a másikra a remény és a teljes megadás. Talán a rövidebb terjedelem, illetve a lényegre törőbb fogalmazás miatt Hugótól sem idegenkedem már annyira, sokkal nagyobb esélyét látom ezek után annak, hogy mégiscsak belevágok majd más regényébe is idővel, hiszen akad még bőven, ami most kíváncsivá tett.

 

Néha egészen tanulságos tud lenni, ha az ember „kénytelen” olyasmit csinálni, amihez alapból nem fűlik a foga. Sokszor nehezen vesszük rá magunkat, hogy valami egészen újat fedezzünk fel, pedig ez nagyobb eséllyel jó, mint rossz élmény. Viszont talán még ennél is nehezebb újra belevágni valamibe, amit egyszer már negatív tapasztalatként éltünk meg – mégis, néha bizony megéri újra esélyt adni egy korábban leírt szerző más művének. Én sem bántam meg, hogy kezembe vettem ezt a három kötetet, úgyhogy bátran buzdítanék minden kedves olvasni szerető embert, az újdonságok felfedezése mellett néha szánjon időt egy-egy kevésbé kedvelt szerző könyvének is – ki tudja, mi minden kerekedhet még ki belőle?