Főkép

Az elmúlt hetekben arról morfondíroztam, hogy egy ismerősöm nem ismeri Rejtő Jenőt, és elsőre némileg csodálkoztam ugyan, mégsem éreztem sokkot. Erre néhány napja megbotránkoztattam valakit. No nem azért, mert nem olvastam Anne Frank naplóját – jóllehet készülök rá egy ideje –, hanem mert nem tudtam, mi az a pörc. Vagyis tudom én, csak akkor hírtelen a porcra gondoltam, és bevallom, egyáltalán nem érdekelt a téma. Ehhez nyilván van némi köze annak a ténynek is, hogy vegán vagyok. Édesapámnak ezzel nem dicsekednék, elvégre rendes, hagyományos magyar családból származom, évi egy kötelező disznóvágással, de az engem inkább elrettenttet. Soha sem értettem, mire jó az egész, a hányingeren kívül semmi mást nem éreztem, így aztán sosem voltam képes sem megszokni, sem megszeretni.

 

Igen, eljött az ideje, hogy végre bevalljam, a reflektor fényébe állva, büszkén kiáltsam: nem csak a pörccel vannak problémáim! A legtöbb hús fajtát nem ismerem, és tudjátok, mi van, nem igazán izgat! Tisztában vagyok vele, ezért nem vagyok rendes magyar, ahogyan azzal is, hogy zsírtól csillogó szájjal is lehet verset szavalni. No de ha én egyszer nem ezt választottam, mégis kinek ártok vele?! Magamnak, a szervezetemnek, már idáig is csak használtam, orvosi leletekkel bizonyíthatóan, és valamiért még az agyam is jobban funkcionál. Nyitottabb vagyok, könnyebben tanulok, olyan dolgok jutnak az eszembe, amikről azt sem tudtam, hogy egyáltalán hallottam róluk. És hogy mi köze ennek a versekhez? Az égadta világon semmi. Hacsak az nem, hogy én még a disznóvágásról szóló szép, kellemes, megható, vagy akár csak szórakoztató verssel életemben nem találkoztam. A versek mondanivalója, csengése és dallama egyetemes. Mindenhol értik, még akkor is, ha különböző nyelveken születnek. Van bennük valami, ami magával ragad, akár pörc, akár croissant vagy fish and chips.

 

Dante Gabriel Rossetti (1828 – 1882) angol festő, költő. Apja, Gabriele Rossetti, olasz költő, politikai menekültként jutott el Angliába, szenvedélyesen tanulmányozta Dante munkásságát. Ennek hatása később megjelenik fia festményeiben és verseiben is – jelentős Dante kori verseiről készült fordításait –, aki a Királyi Művészeti Akadémia növendéke, majd Ford Madox Brown tanítványa lett.

 

1848-ban vele és nemzedéktársaival: William Holman Hunttal és John Everett Millais-zel megalapította a Preraffaelita Testvériséget. Tüdőbeteg feleségének korai halála mélabússá tette. Fiatalon kezdett verseket írni, de csak 1870-ban adatta ki őket, amivel hatalmas feltűnést keltett. Ahogy ilyenkor lenni szokott, egyesek zseninek, mások pedig erkölcstelennek tartották. Kezdetben balladákat írt, ezek kissé modorosak, de aztán Dante, és más korábbi olasz költök hatására a szonettek felé fordult. 

 

Az ember éli az életét, nap nap után felkel, megmosdik, elmegy dolgozni, vásárol, hazajön, főz valamit, megszámlálhatatlan alkalommal megmossa a fogát, és közben fogalma sincs arról, mi lesz holnap. Talán jobb is így, különben senki sem húzna lapot tizenkilencre, és nem is jutnánk semerre, de miközben mi úgy érezzük, a magunk urai vagyunk, a sors Párkái senkitől sem zavartatva fonják az élet fonalát. És ha eljön az ideje, egyszerűen csak elvágják.

 

 

Dante Gabriel Rossetti: A kártyásasszony 

 

Nem ittad-é tekintet
borát mely megzavar?
amelynek fénye csöndbe vész
mint hang ha hangba hal?
mely nappal is lát csillagot,
a amit az éj takar?

 

Mellette az aranyhalom
valóban drága kincs
s fején az álomkoszorú:
drágább már semmi sincs -
ó kit nem boldogítana
az aranyfényű tincs!

 

Gyors tánc körötte, merre ül,
vak ütemet követ
s kártyái, táncos láb gyanánt
amelyeket kivet,
lángasztalára hullanak
mint dobogó szívek.

 

Újjából simán egyre húll
e csillogó szemét
és húllva visszaveri mind
a könnyed árnyzenét:
kék és zöld, bibor és vörös
gyűrűi nagy szemét.

 

Kivel játszik? Veled ki égsz
gyöngyéért szertelen,
velem, ki titkát kutatom,
s aki csak megjelen -
régóta játszunk, ő meg én,
egy különös helyen:

 

egy rend nélkül való helyen
ahol az éj a nap,
hol aki fekszik, föl se kél,
s ki alszik, úgy marad:
homályzatos homály között,
a halálárny alatt.

 

Mik a kártyái, kérdezed?
A szív, mely újra kér,
ha jóllakott, a drágakő,
melyből a vétek él,
a tőr mely a sötétben öl,
sírásó, szemfödél.

 

S milyen játékot játszik ő?
velem már veszve rég,
veled még egyre jár, vele
tán el se kezdte még:
de mindenkivel játszik ő,
ahol csak a nap ég.

 

Kártyát te vetve látsz csupán:
ő fekve látja már, -
és Élet e játék neve,
így mondja földi száj
de, majdan megtudod, ha szól:
az ő nyelvén Halál!

 

Fordította: Babits Mihály