Főkép

Szégyen vagy sem, de az észt írónő, Piret Raud nevét egészen a tavalyi, vagyis 2015-ös könyvhétig nem is hallottam, akkor viszont rögtön lehetőségem adódott személyesen találkozni vele, sőt, a srácok egy interjú erejéig még kamera- és mikrofonvégre is kapták.

 

A történet főszereplője és egyben narrátora – a cím alapján cseppet sem meglepő módon – Tóbiás, akiről az elején annyit tudunk meg, hogy nyolcéves, nem különösebben kedveli a nevét, mert sokat csúfolták érte korábban, ám annál jobban szereti az osztálytársait, akiket a maga kedves és egyszerű módján már az első fejezetben bemutat. Érdemes megfigyelni, hogy kiről mit tart a legfontosabbnak elmondani, mint ahogy azt is, hogy milyen közös élményeket oszt meg velünk az osztályról, melynek tagjai között szinte nincs semmiféle viszály, nem veszekszenek egymással, mi több, a csínyekben is közösen vesznek részt. Saját egykori tapasztalataimat felidézve (illetve a napjainkban hallható iskolai állapotok ismeretében) bizony nehéz elhinni, hogy vannak ilyen összetartó iskolai közösségek, de talán éppen azért esik jól olvasni, mert legalább arra a rövidke időre, amíg olvassuk, részesei lehetünk az idillnek. Az persze másik kérdés, mennyire esik jól visszapottyanni a valóságba...

 

Tetszik, hogy az egész kötet narrációja olyan, amilyen egy nyolcéves gyerektől elvárható: nincsenek hosszú, többszörösen összetett mondatok, bonyolult eszmefuttatások vagy nagy megoldások, de közben az egész mégsem faék egyszerűségű, sokkal inkább olyan, mint a második osztályosok iskolai fogalmazásai. Tetszik továbbá, hogy Tóbiás és barátai nem találják szembe magukat semmivel, ami ne lenne teljesen reális az ő korukban, sőt, a világ sorsa sem rajtuk múlik, ők egyszerűen csak gyerekek, akik iskolai versenyekre készülnek, akik osztálykirándulásra mennek, szülinapi zsúron vesznek részt, titkos klubot alapítanak vagy éppen valamelyikük kedvenc háziállatát mentik meg attól, hogy karácsonyi vacsora legyen belőle.

 

Piret Raud kedves derűvel mutatja be Tóbiást és kis barátait, amitől nem lehet nem kellemes hangulatba kerülni. A rövid, néhány oldalas fejezetek – melyeket mindig egy-egy kép vezet fel, és többnyire zár le – nagyban megkönnyítik az olvasást a kisiskolások számára, hiszen nem kíván tőlük különösebb odafigyelést, összpontosítást vagy logikai teljesítményt, de azt is lehetővé teszik, hogy a szülők és a gyerekek lefekvés előtt együtt olvassák, aztán ha kell, másnap megbeszéljék. Gyanítom, lenne mit.