Főkép

Nem feltétlenül szerencsés a címnél többet tudni egyes könyvekről. A Whit Mosley békebíróról és halottkémről szóló regényekről például azt hihetné az ember, hogy a Sam Capra történetek után születtek, hiszen a Jaffa kiadó előbb az egykori CIA-ügynök kalandjait adta ki. Pedig az Ennek rossz vége lesz majd’ egy évtizeddel korábban jelent meg, mint az Adrenalin. Ezért aztán értelmetlen lenne olyasmiket írni róla, hogy, mondjuk, tematikájában Abbott inkább Harlan Coben műveihez közelít, mivel ha valamilyen, akkor éppen ellenkező irányú, vagyis bizonyos értelemben széttartó a fejlődés – más szavakkal, a kronológiát ismerve Abbott egyre inkább rátalál a saját hangjára. Az itthoni megjelenéseket tekintve viszont, ha tömbökben is, de épp visszafelé haladunk.

 

Emellett igencsak nehéz spoilerezés nélkül beszélni a könyvről, egy krimi esetében márpedig eléggé problémás, ha túl sokat megtudunk a cselekményről. Épp ezért nem mesélhetem el, milyen valóságos történetet juttatott eszembe a regény, azzal ugyanis lelőném a poént. (Ám miután már letettük a könyvet, azért érdemes rákeresni a „Rosemary”, „Rose” és „Joseph” szavakra.) Még akkor is, ha a párhuzam majdhogynem csupán érintőleges, viszont amikor a történet végéhez közeledve összefutnak a szálak, egy ilyen információ tudatában azonnal beugrana a helyes megoldás.

 

Maradnak tehát a lecsupaszított tények.

 

Az már az első oldalon kiderül, hogy a gyilkosunk megszállott – gyakorlatilag elmebeteg. Csakhamar az is egyértelművé válik, hogy a hatóságok tévúton járnak, és aligha fogják kideríteni, ki áll a rejtélyes haláleset mögött, melyet egy búcsúlevélnek köszönhetően öngyilkosságként könyvelnének el. Whit Mosley-nak elsősorban halottkémként kellene közreműködnie az ügyben, de alaposságának és konokságának köszönhetően nyomozni kezd, és nyilvánvalón – elvégre ő a történet főszereplője – sikerül fényt derítenie arra, miként halt meg az áldozat.

 

Mosley nem szokványos krimihős. Rendszerint csiricsáré ingben és szandálban jár, öltözködésben tehát keveset ad a formaságokra, de beszédstílusa és modora sem szigorúságra vall. Inkább tűnik hippinek, mint komoly hivatalnoknak, de a sótlanság nem is tenne igazán jót egy mai thrillernek. Ugyanakkor mindezt az események komorsága ellensúlyozza – Abbott tehát Shakespeare régi receptjéből dolgozik: a tragédiát elegyíti a humorral, hogy árnyaltabb, mélyebb és egyben drámaibb módon ábrázolja az élet egy-egy kiválasztott szegmensét. Ha másért nem, már ezért érdemes elolvasni a regényt.

 

Az ellenpontozás azonban itt még egyáltalán nem ér véget. Mosley társául Claudia Salazar nyomozó szegődik, leginkább önkéntelenül, akit elsősorban kitartó igazságkeresése köt össze a békebíróval. Egyikük sem nyugszik bele az egyszerű magyarázatokba, amíg nem áll teljesen össze bennük a kép, márpedig minden apróságon fennakadnak, és minden elvarratlan szálnak utánajárnak. Majdhogynem tökéletes csapat lehetnének, de Salazart zavarja Mosley személyes érintettsége az ügyben; az elhunyt ugyanis kapcsolatban állt Whit egyik exével, és ez az összeférhetetlenség kérdését veti fel. Salazar ezenkívül nemrégiben vált el a férjétől, akivel viszont hivatalból továbbra is együtt kell dolgoznia. A feszültségek, ellentétek és oldások játéka így izgalmas dimenzióval mélyíti a történet lélektani vetületét.

 

Azt nem ígérhetem, hogy a regény végén bármiféle katarzis várna ránk, azt ellenben igen, hogy ha olvasmányos, izgalmas, az amerikai életforma pozitív és árnyoldalait egyaránt felvillantó könyvre vágyunk, és kifejezetten élvezzük, ahogy valaki logikával és kitartással fényt derít egy rejtélyre, nem csalódhatunk az első Whit Mosley történetben.