Főkép

Igazán remekül működött a megérzésem, amikor ezt a könyvet kiválasztottam, mert – annak ellenére, hogy ismeretlen volt számomra a szerző – elolvasása olyan rendkívüli élményt nyújtott, ami ez idáig nem túl sokszor fordult elő velem. Ez a könyv a földbe döngölt – és persze ez csak szubjektív vélemény –, egyszerűen nem tudtam hibát találni benne. Vagy csupán nem akartam?

 

A könyv fülszövege eléggé negatív képet fest a főhősről, sőt, maga Kosztya is így mutatja be önmagát: „Konstanty Willemann vagyok, úriember, léha fickó, szoknyabolond és morfinista.”  De ez így túl szimplán hangzik, karaktere ennél sokkal bonyolultabb. 1939-ben, Varsó kapitulációját követően Kosztya megússza a hadifogságot s a lengyel fővárosban marad, de nehezen dolgozza fel a város vereségét. Legszívesebben folytatná azt a léhűtő életét, amelyet a háborút megelőzően folytatott: bárok, kocsmák, könnyű nőcskék és a „folyékony boldogság”, a morfium.

 

Helena, a felesége tisztasága, szépsége és szerelme megmagyarázhatatlanul űzi minduntalan a szajhák közé, s kisfia, Jurek iránti szeretete sem ösztönzi arra, hogy kimásszon a mocsokból. Fioláit Jacektől, az orvos barátjától szerzi be, s amikor már tőle is „elvitte a morfiumot, ami a sebesülteknek jár”, a szeretőjéhez, Saloméhoz fordul. Az események akkor kezdenek „sűrűsödni”, amikor – apósa kérésére – el kell vinnie egy csomagot egy megadott címre, s ennek olyan váratlan következményei lesznek, amelynek szálai egészen Budapestig vezetnek majd. Kiváló német tudásának köszönhetően ugyanis belecsöppen az ellenállási mozgalom munkájába: titkos információkat kell Magyarországról Varsóba juttatnia – apja német papírjaival és náci tiszti egyenruhájában (az egy külön történet, hogyan bújik apja bőrébe és ruhájába). Vajon sikerülhet-e a küldetése, hitelesen el tudja-e játszani a kemény német tisztet, aminek következtében az ellenőrzési pontokon gond nélkül tovább juthat?

 

Ez volt az a pontja a regénynek, amikor egyfajta fejlődést éreztem Kostanty személyiségében: a regény eleji léhasága, morfiuméhsége szinte köddé vált, hosszú ideig meg sem fordult a fejében, hogy szüksége lenne rá – talán ez a rá bízott fontos feladatnak is köszönhető, amely betöltötte mindennapjait, s amelynek sikere nagyfokú önuralmat követelt meg tőle. Ám Szczepan Twardoch engem nem elsősorban a cselekményvezetésével bűvölt el, bár tagadhatatlan, hogy 600 oldalon igazán eseménydús, lebilincselő történetet sikerült elém tárnia. Engem inkább az a szokatlan narráció fogott meg, amit még eddig semmilyen prózában nem tapasztaltam. Már rögtön az első oldalon feltűnt a furcsasága, mint valami igeragozósdi: „Szóval felébred. Felébredek. Felébredtem.” Nem értettem, mi szükség rá, mi a célja, de gondoltam, haladjunk, majd kiforrja magát, biztosan csak valami posztmodern őrület.

 

De azért csak nem hagyott nyugodni, annál is inkább, mivel ez a többszempontúnak tekinthető elbeszélésmód, ami egy mondaton belül is többször változik, kezdett egyre terjengősebbé válni, s már tudtam, hogy ez nemcsak egyszerű játék a szavakkal, hanem valaki (vagy valami?) szüntelenül ott van a főhős mellett, és osztja neki az észt. „Valaki jön mögöttem, valaki megy mögötte, ismerem, ismeri, Kostek ismer, tudja, ki vagyok, nem fordul hátra. Fél, hogy meglát.” De ki lehet az? Megállás nélkül ezen kattogott az agyam, ez hajtott előre, hogy fény derüljön rá végre. A regény elején azt gondoltam, hogy Konstanty tudathasadásos személyisége szólal meg újra és újra, később úgy tűnt, mintha – a mágikus realizmus eszközével élve – az anyja valamiféle szelleme lenne az (különös kapcsolat fűzte az anyjához, anyagilag és lelkileg is nagyon függött tőle). S amikor már-már úgy tűnt, az elméletem igazolódni látszik, jött egy újabb csavar (vagy talán balhorog), ami mindent félresöpört, és kezdhettem az egész munkát elölről.

 

Szczepan Twordach nem mindennapi játékot űzött velem, amiért hálával tartozom neki, hiszen minden pillanatát élveztem. Rajta, játsszatok ti is, minél többen!

 

Részlet a regényből