Főkép

Nagyon ritkán van alkalmam ennyire friss, ennyire mai verset olvasni. És most nemcsak olvasni sikerült, hanem a rovatban köszönthetem, hála Bártfai Attila Márknak, aki nemrégiben nyerte el az Új Nautilus Verspályázat 2015. évi második helyezését – az ezen okból vele készült interjúnkat elolvashatjátok az oldalon. Jóllehet a net tartogat számunkra jobbnál-jobb kortárs költőket, de szinte magától adódik néhány kérdés: Ki vesz manapság versesköteteket? Ki érti és érzi ebben a rohanó világban a mondanivalójukat? Ki képes azonosulni a fájdalmukkal, és megfordítva a képet, mégis honnan a kényszer az írásra?

 

Igen korán felismertem, hogy a lírához nincs tehetségem, de ez nem jelentette azt, hogy nem is próbálkoztam. Aztán mélyen eldugtam minden soromat. Tettem ezt azért, mert annyira rosszak lettek, de legfőképpen azért, mert túl személyesek. Tiniként minden vágyam volt elkerülni azt a pillanatot, amikor valaki szembetalálja magát a csupasz lelkemmel, és csak annyit nyög rá: Hát ez borzalmas! Az önkifejezés kényszere azonban megmaradt, és huszonkét-huszonöt évvel később már feljogosítva érzem magam arra, hogy én formáljak véleményt más lelkéről. Hát nem hihetetlen?!

 

A felbonthatatlan levél egy élet pontokba szedve. Egy kicsinyke életé, ami épp csak elindult, de ez alatt az idő alatt már megtapasztalta a fent és lent hullám örök kétértelműségét. Közben talán nem is tudja, mi minden történik körülötte, s ahogy annyiszor leírtam már korábban, talán nem is baj. Az élet súlya mindannyiunk vállát nyomja, de amikor már felelősek vagyunk valaki másért, úgy kell cselekednünk, ahogy számára a legjobb. Ha ez azzal jár, hogy most törjük össze a világról alkotott illúzióit, akkor azzal.

 

Hol a szülői felelősség, hol a határ, amikor tudjuk, hogy ezért még mi fizetünk, és nem a gyerekeink?  Egyáltalán, lehetséges megfizetni akként ezt az árat, úgy vezekelni a bűneinkért, hogy más ne sérüljön? Azt mondják, azért van gyerekkorunk, hogy felnőttként legyen miért szoronganunk, de most még, alig hat évesen elég megélni a pillanatokat, a szülőket hibáztathatjuk később is – akiknek ugyanúgy fáj, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk, most és később is.

 

Bártfai Attila Márk: felbonthatatlan levél

 

   ­ Marcinak –

 

0

 

hat és fél éve hordod a világot.

kinövöd rendre, ahogy a holmikat.

gyűlnek az összehajtogatott évek

a hársfautánzatú komódban. az

illattalan levendulacsokrokkal,

s a bontatlan csomagú füstölőkkel

bezárva, anyád emlékezetébe.

 

1

 

nem sírtál, mikor kimásztál belőle.

éber, fegyelmezett újszülött voltál,

tekinteted felkutatta az enyémet;

(bármit papoljon az orvostudomány)

volt érzéked a zsidó misztikához:

az első nap mindenki számára világos.

(jaj lesz, a leányanya­gyilkosoknak.)

 

2

 

aranybőröd, elszégyellte nagyapád;

hazudni készült magának is felőled.

igazat szóltam. bűnbak lett belőlem.

keresztelőd alatt Tarát imádtam.

lüke nagyanyád kifaggatta a papot:

mennyivel tartozunk? (miért, bassza meg!?

a megváltásért? a vén alkoholistának?)

 

3

 

kíméletlenül cseperedtél. sátán

nem vijjog úgy, ahogy te forgattad

hörgőcskéidben a görcs akaratot.

mézeskalács figurákat tiportál

fűszeres homokká, csak Jagisnától

féltél. csöcse előtt kapituláltál,

mohón szlopáltad vas-keserű tejét.

 

4

 

sokat faggattál. feleltem ahogy tellett.

az időről beszéltünk, és az múlott.

rendszerbe szedtük idejekorán a lényeket,

barátunkká lett, egynéhány fura alak:

kő, gaz, jószág s ember. még a buddhák is.

papa, mi a halál? ­”Kietlen, csendes,

lény nem lakta Éj.” ­ez tök jó! aludjunk!

 

5

 

démonok kerekedtek. az anyaföld,

s az apaég rettentő hangzatokkal

lökte szét egymást, téged s a világot.

elrejtőztél előlük. alakváltást

játszottál apró, sárga kaméleon-

ból lettél kék denevér, rőt pamacska;

carnotaurus, vagy emberséges robot.

 

6

 

koravén diplomataként vészterhes

találkozókon feszengtél hatalmas

ellenfelek között, lopva a kezeket

egymáshoz érintgetted, jobbról­balról.

majd feladtad. beláttad: „Mutéria”

végleg a diktatúra mellett döntött,

s „Patria” forrásai kimerültek.

 

6 és 1/2.

 

hat és fél éve hordod a világot.

kinövöd rendre, ahogy a holmikat.

gyűlnek az összehajtogatott évek

a hársfautánzatú komódban. már

nem szólíthatsz papának,

csak márknak.