Főkép

Ha csak egyetlen szóval kellene jellemeznem Nathan Filer könyvét, A zuhanás sokkját, az az öntörvényű lenne. Mert hihetetlenül öntörvényű az, ahogy a fiatal író ehhez a kényes témához nyúl, és az is, ahogy azt előadja a skizofréniával küzdő narrátor, Matthew Homes. Már sokan és sokféleképpen nyúltak a mentális betegségek témaköréhez, így viszonylag nehéz egy hihető, befogadható és újnak ható történetet lerakni az asztalra, de az elsőkönyves angol írónak sikerült – ezzel a regényével nyerte el többek között a hosszú múltra visszatekintő Costa-díjat is. Filer nem csoda, hogy otthonosan mozog ezen a területen, ugyanis a könyv megírása előtt, tizenkét évig dolgozott egy pszichiátriai intézetben, míg az egyre nagyobb forráskivonások és a rossz döntések miatti dühében meg nem írta ezt a művet.

 

A Scolar Kiadó által megjelentett kötet már önmagában is elég pofás: tele tipográfiai trükkökkel, különféle betűtípusokkal szedett szövegekkel, rajzokkal és a lapok szélén pörgethető kollázzsal. A brit szerző magabiztosan bánik a témával, és figyelemfelkeltő módon már az elején megtudjuk azt, hogy Matthew kilenc éves korában valamilyen homályos módon a szintén mentális beteg bátyja, a Down-szindrómás Simon, halálát okozta – de hogy mi módon, sokáig rejtély marad. Mint ahogy elsőre az sem világos, hogy mi lehet a narrátorunk problémája. Első blikkre nem tűnik „bolondnak”, inkább egy szokványos, lázadó kamasznak (a könyvben szereplő szöveget tizenkilenc éves korában írja), aki valamiért mégis a pszichiátriára került.

 

A történet előrehaladtával (ide-oda ugrálunk az időben – Matthew kénye-kedvére bízva) azonban egyre jobban feltárul előttünk az a könyv jelen idejét tíz évvel megelőző tragikus nyár, a fiú szüleihez és egyetlen barátjához való viszonya, a javarészt kezeletlen otthoni és iskolai problémák, valamint a betegség és az általa kiváltott téveszme elhatalmasodásának története is. Matthew ugyanis egy iskolai előadás után, mikor is kifejtik, hogy minden élőlény, más, korábban élt dolgok anyagából áll, elkezdi úgy érezni, hogy mindenütt, mindenben és mindenkiben ott látja szeretett bátyját, Simont, ami neki hihetetlenül természetes, környezetének viszont egyre nagyobb probléma.

 

Különféle elmezavarokról sokféle tónusban lehet írni; Filer a humortól kezdve, a száraz realizmuson át a tragikumig bemutat szinte minden létező érzelmet, amivel lehet egy ilyen betegségre tekinteni. Számomra külön megsüvegelendő, hogy nem mutat túl idilli képet, nem próbálja azt sugallni, hogy egy skizofrén tökéletesen ugyanolyan, mint egy átlagember, nem sejteti azt, hogy olyan teljes életet élhetnek, mint bárki más, és egyáltalán nem lebeg sem egy bájos rózsaszín ködben, sem egy lehangoló mélyszürkében – mindvégig ott pulzál a kettő között, ami A zuhanás sokkjának egy sajátos, külön dinamikát ad.

 

Összességében tetszett a fiatal angol kötete; mind a csípős humora, mind az egyes apró, emlékezetes történései, a rafinált szerkesztésmódja, egy skizofrén gondolatainak és érzéseinek első személyű ábrázolásmódja, a magyartól gyökeresen eltérő angol kórházi ellátás bemutatása és az apróbb tipográfiai trükkök egyaránt. Ez azért is nagy szó, mert általában taszítanak a YA regények (kamaszoknak és fiatal felnőtteknek szóló művek). Remélhetőleg Filer a jövőben is ír még hasonló színvonalú alkotásokat; én biztosan vevő leszek rájuk.