Szűcs Gyula – Budai Dénes: Café Postnuclear

Ez egy nagyon különleges történet, legalábbis ami a szerkesztőségünkben történt előzményeket illeti. Ugyanis, írd és mondd, három kollégának tört bele a bicskája a képregénybe – és mivel negatívumot senki nem akart írni róla, végezetül hozzám került ez a díszes kiállítású album, amelyet többször elolvastam, azonban bosszantó módon nem rendeződtek kerek egésszé az ezzel kapcsolatos gondolataim. Azt éreztem, hogy ez egy különleges valami – de hogy azért, mert a honi piacon nem nagyon jelennek meg keménytáblás, színes, ilyen grafikával bíró képregények, vagy valami egészen más miatt, ezt nem tudtam teljesen egyértelműen eldönteni magamban. Elolvastam természetesen az előttem járók véleményeit a kötetről, de túlnyomó részben azokban is felemás értékeléseket találtam (lényegében a grafikákat mindenki dicsérte, a történet és a párbeszédek viszont már nem arattak osztatlan sikert). Úgy éreztem, van igazság a véleményekben, ezért a végleges döntést elhalasztottam a november végi Hungarocomix idejére, mert úgy terveztem, ha lehetőségem adódik, akkor majd ott teszem fel kérdéseimet a szerzőknek, illetve megkérdezek két mérvadónak tartott képregényes szakit, hogy ők mit gondolnak a Café Postnuclearról. Nos, ők sem értettek mindenben egyet, viszont elindítottak bennem egy gondolatfüzért, amit hál’ istennek csak megerősített a szerzőpárossal folyatott kötetlen beszélgetés.

 

Mindezek után most úgy gondolom, ez az a képregény, amire alapvetően nincs felkészítve a honi képregényes tábor. Leginkább azért, mert újításokkal bír, méghozzá olyanokkal, melyek az én csekély ismereteim alapján előzmény nélküliek a magyar képregényes életben. Hajlok arra, hogy a Ponyvaregénnyel hasonlítsam össze – abban az értelemben, miszerint mindkettő megújítja a meglévő formanyelvet, vagy legalábbis másként nyúl hozzá. A képregény készítői részben a grafikával (gondolok itt például a panelkezelésre, a megszokottól helyenként eltérő sorrendben elhelyezett kockákra, az álomjelenetre), részben pedig a történetvezetéssel valami újat, mást tettek le az asztalra.

 

Teljes mértékben el tudom fogadni azt, hogy sokaknak furcsa, és elsőre inkább zavaró, mintsem tetsző ez a fajta kivitelezés, ahogyan például menet közben a képi történetvezetés átvált szöveges narratívába – az én szememben azonban ez inkább egzotikuma, mintsem negatívuma a történetnek, amely teljessége majd csak később, a második kötet megjelenése után lesz egyértelmű, amikor a maga teljességében látjuk a sztorit, és végre kiderül, honnan-hová jutnak el a szerzők. Azért arról nem vagyok meggyőződve, hogy ha bárki más hasonló eszközökkel élne, az ugyanilyen hatásos módon működne, mint a Café Postnuclear esetében.

 

Azt is lássuk be, hogy formabontó módon a szerzők alapvetően nem elsősorban a hazai képregényes közösségnek készítettek egy albumot, hanem annál sokkal nagyobb tábort céloztak meg. Ez a kibővített célközönség áll egyrészt a képregény-fogyasztókból és -gyűjtőkből, továbbá az autó- és motormániásokból, s nem utolsó sorban a fegyverrajongókból. És nem elhanyagolható módon azokból az emberekből, akik felnőtt vagy gyerekfejjel átélték a Kádár-rendszer végnapjait, az utolsó 10-15 évet. Akik tudják, mit jelentett akkoriban egy nagyobb méretű moncsicsi birtoklása, akik videókazettán, alámondással „szinkronizálva” nézték meg a mozikban sosem játszott „menő” nyugati filmeket, ültek C64-es csodamasina előtt – egyszóval akiknek ismerős a képi utalások többsége, függetlenül attól, hogy ez egy jövőben játszódó sztori.

 

Azért ilyenek a karakterek, mert a túlélők ennek a rendszernek a hagyatékán nőttek fel az atomháború után. Nem japán mangákat néztek gyerekkorukban, hanem Vico filmeket. Nem amerikai rappereket hallgattak a táskarádióban, hanem a magyar korabeli pop, diszkó és underground muzsikákat (érdekes, hogy a Beatrice és az Edda nem szerepel ezek között, de mondjuk az ETA igen). A gyerekkor pedig meghatározza a felnőttkori viselkedést – főként úgy, hogy gyakorlatilag nincs mihez alkalmazkodni, a háború után a túlélők egy teljesen új világban találják magukat, amely a régi romjaiból táplálkozik. Az alkotók szerint ezért hajlik a népesség általunk látott többsége a pozőrködésre, és maradtak fenn olyan furcsaságok, mint a munka ünnepe.

 

A grafikák jól kidolgozottak, realisztikusak, ráadásul tele vannak képi utalásokkal – Misa mackótól kezdve a TIR feliratig, melyeknek felfedezésében/megértésében óriási segítséget jelent a kötet végén található, az alkotók által felhasznált elemeket listába szedő felsorolás. Ráadásul ez egy többrétegű sztori: értelmezhető sima „akciómoziként”, amolyan Mad Max stílusban: a főhős lepofoz mindenkit, felmarkolja az éppen aktuális csajszit, és talán egyszer majd eltűnik a semmiben, ha egyáltalán megéri az utolsó oldalt. Aki mást keres, az például értelmezheti a jó és a gonosz harcának, vagy csak a különböző kultúrák ütközésének, képregényes nosztalgiázásnak, teljesen mindegy, a lényeg az, hogy ez tényleg az az album, amit nem csak egyszer érdemes elolvasni. Ahogyan az egyik kedves ismerősöm mondta, egyszer mindenki úgy vegye kézbe az albumot, hogy nem a szövegre, hanem csak a képekre figyel – egészen más élményt kap.

 

A különlegességek közé sorolom a főszereplőt is, aki legalább akkora Jani, mint bármely veterán országúti csencselő ebben a lepusztult világban, ugyanúgy pózol, beszól, gyilkol és alkoholizál, de elszórt megjegyzései alapján sokkal részletesebb ismeretekkel rendelkezik a letűnt világról, mint bárki más a környezetében. Úgy vélem, ez a macsóság az ő esetében csupán álca, a túléléshez szükséges mimikri, miközben az igazságról fogalmam sincs, lévén csak annyi derül ki, hogy van egy Kovács János névre kiállított katonaigazolványa.

 

Azt persze egy pillanatig sem állítom, hogy mindent értek – mert például az űrállomásos betétet sehova sem tudom tenni –, de mivel időnként nekem is vannak fura álmaim, annyira nem csodálkozom rajta. De mondjuk legalább ennyire bizarr jelenet a munka ünnepén megrendezett autóverseny.

 

Visszatérve az egészre, úgy gondolom, hacsak az utolsó pillanatban nem történik valami váratlan, akkor kezemben tartom a jövő évi Alfabéta-díjas képregényt, mert nem hiszem, hogy bárki túlszárnyalná a Café Postnucleart.