Főkép

Tagadhatatlanul ősz van. Amolyan avarban tapicskoló, zörgő, és időnként nedves, no meg napos ősz. Ahogy annak lennie kell. Annyi a feladatunk, hogy élvezzük az utolsó kellemes napokat. Hogy mit választunk a sok lehetőség közül, csakis rajtunk áll. Nagyokat sétálhatunk, kirándulhatunk vagy éppen szabadtéri koncerteken veszhetünk részt. Nos, mostanra szinte az összes tevékenységen átestem, de rajta kaptam magam néhány furcsa gondolaton is. Egyre gyakrabban kalandozik a figyelmem a forralt bor, puncs vagy éppen a sült gesztenye irányába. Nem tehetek róla, megérzem az illatukat, és el vagyok veszve.

 

Bármelyiket bevállalnám, hiszen van annak valami külön bája, ahogy a hidegtől elgémberedett ujjaimat átjárja a pohár, esetleg a papírtölcsér melege, amivel új életet, lüktetést továbbít nemcsak a kezembe, hanem a gyomromba is. És tulajdonképpen rettenetesen szeretnék meginni egy mézeskalács ízesítésű kávét is, de nem tiltakoznék a habos, forró kakaó ellen sem. Azt hiszem, a szervezetem már nem is az őszt, sokkal inkább a telet érzi. Ennek ellenére úgy döntöttem, csak azért is belegázolok bokáig az avarba! Az ugyanis vicces, teli van fura hangokkal, illatokkal, gyermeki szintű ártatlansággal, és nem utolsó sorban rengeteg mókával. Utána pedig jöhet a kakaó is!

 

Mentovich Ferenc, (1819 – 1879) magyar költő, természettudós és filozófus. Az első pártfogója id. Szász Károly rábízta fia nevelését, ezzel segítve a tehetségesnek tartott fiút. Koránt sem véltetlen, hogy első versei ekkor jelentek meg. Az Alpár álnév alatt közzétett költeményei után több fővárosi lap is folyamaton publikálta költeményeit.  Bejárta Bécset, Berlint, természettani és matematikai előadásokat hallgatott, és bár katolikus volt, áttért a református vallásra. Ezt követően kitérőt tett Svájcba és Dél- Németországba. Hazatérése után megnősült, és feleségével a gáldi kastélyba költöztek. Albert báró fiának, Lászlónak a nevelője lett, majd 1848-ban a költészetet szögre akasztva lőpor- és gyutacsgyártásba kezdett, így szolgálta a hazát. A szabadságharc bukása után hírlapárusnak, nevelőnek, tanárnak állt, majd a marosvásárhelyi református főiskola természettani tanszékére is meghívták, ahol haláláig maradt. Később költeményei mellett a természettudományok népszerűsítését is fontosnak tartotta, számos művet publikált ebben a témában is.

 

A nap és a hold, a két örökké epekedő és reménytelen szerelmes fáradhatatlanul űzi egymást. A lehetőség, hogy mégis összebújhatnak, gyengéden, remegőn, folyamatos mozgásra készteti őket. A keresés, az űzés izgalma már szinte fontosabb, mint maga a szerelem, mert ez az, ami legalább eredménnyel kecsegtet, és ami összeköti őket akkor is, amikor külön vannak.   

 

Mentovich Ferenc: Körűltekintek…

 

Körűltekintek…és te nem vagy itt,
Nem hallom ajkod édes szavait.
Utánad szállnék mint a gyors szelek:
De merre járjak, hol keresselek? -
Elnézek a jövendő térein,
Tán megtalálnak rajta szemeim.
Ott vársz talán virágos halmokon,
Hogy zöld lombbal körűlfűzd homlokom.
Ott vársz tán hogy karöltve, boldogan
Nézzük egünknek mily szép fénye van. -
Oh hasztalan tekintek szerteszét:
Kevés, mit láthatok…nagy a setét.
Föltűnik néha egy-egy égi tűz
- tán a remény csalárd játékot űz -
Hullócsillag, súgáros sarki fény,
Vonul el a sötétes bolt ívén:
S a rózsaszínben égő fény alatt
Egy pillanatra téged felmutat:
Majd ismét elborúl, sötét leszen
S többé nem láthatlak jóm, édesem! -
Továbbmegyek…meglellek egyebütt,
Hová a hold tartósb világa süt.
Meglellek én a csendes táj felett,
Melynek holdfénye szép emlékezet.
Utánad én oh szépem, kedvesem.