Főkép

A Köztársaságnak vége, de megszületett a Birodalom. Anakin Skywalker halott, de Darth Vaderként tovább él. Palpatine főkancellárt mostantól az Uralkodó vagy a Császár néven ismerik. A klónok hadserege helyett rohamosztagosok menetelnek a Birodalom különböző szektoraiban. Yoda a Dagobah bolygóra vonult, a kis Leia az Alderaanon, Bail Organa családjában nevelkedik. Luke-ot Owen és Beru Lars neveli a Tatuin sivatagjaiban. De mi történik ezalatt Obi-van Kenobival? Hogyan lesz belőle „bolond” Ben? Hogyan éli meg Jedi társainak elvesztését és a Köztársaság összeomlását? Fel tudja valaha is dolgozni tanítványa és társa, Anakin Skywalker meggyilkolását? Képes lesz napirendre térni az eseményekben játszott szerepével? Hogyan tud megbirkózni a felelősséggel?

 

Íme, ilyen érzés Obi-van Kenobinak lenni, itt és most:

A barátaid halottak. Az egyetlen, aki nem, az egy nagyon távoli bolygóra költözött, és semmi esélye annak, hogy valaha is még fogtok találkozni. Összeomlott a világ, amiben születésed óta éltél, és amire feltetted minden pillanatodat. Gyerekkorod óta egy cél vezérel: jó Jedinek lenni, megvédeni a Köztársaságot, és az Erő útjait követni – ám kudarcot vallottál. Felelősnek érzed magad az eseményekért, úgy hiszed, hogy mindezt megelőzhetted volna. Most pedig nem találod a lelki békét. Vezeklésül-büntetésül a sivatag közepére költözöl, távol minden emberi vagy legalábbis intelligens létformától – egyetlen társad a hátas állatod, akit még nem értesz meg teljesen. A halott mesteredhez beszélsz meditálás közben, hátha egyszer válaszol. Magányos vagy. Szeretnél megismerkedni a szomszédos oázisban élő kis közösséggel, szeretnél nekik segíteni, szeretnél jót tenni, az élő Erő útját követni – de félsz, hogy lelepleződsz, hogy valaki felismer, és onnantól kezdve nincs visszaút. Muszáj megvédened Luke-ot, még ha mostohaszülei nem is látnak szívesen. Ilyenkor mi a helyes lépés? Mi a fontosabb: a jelenre koncentrálni vagy inkább a jövőre figyelni? Erre nem készítettek fel a Jedi Akadémián…

 

Nagyon vártam a Kenobit. Nemcsak azért, mert Obi-van az egyik kedvenc szereplőm a Star Wars univerzumban, hanem mert életútja sok szempontból különleges: ő az örök mellékszereplő, a főalak mögötti támasz, a tanítvány, a mentor, a mester, aki csak kíséri az eseményeket. De mégis ott van mindenütt, átéli a problémákat, követi Anakint, és a sors (vagy az Erő) neki is rendkívül tragikus végkifejletet szánt. Kíváncsi voltam, hogy mindezt hogy éli meg, mit érez a bukás után – és utána hogyan tud talpra állni, miként lesz belőle az az öreg, már-már bölcs mester, aki elindítja Luke-ot a megfelelő ösvényen. És természetesen John Jackson Millerben most sem kellett csalódnom: látszólag egy teljesen más történetnek lehetünk tanúi, amint Ben belekapcsolódik az oázis lakóinak és a taszken törzsek konfliktusába (ami önmagában is elég izgalmas téma lenne, különösen azért, mert az eddig elég mostohán kezelt taszken fajról is megtudunk ezt-azt), de közben mégis Kenobi áll a középpontban, és ahogy haladunk előre a történetben, úgy értjük meg egyre jobban és jobban, hogy milyen itt és most Obi-van Kenobinak lenni.

 

Persze a cselekményt illetően sincs okunk panaszra, Miller profi szerző, aki biztos kézzel tereli előre az izgalmas-fordulatos cselekményt, illetve pont a megfelelő mélységben ismerjük meg a mellékszereplők jellemét és a tatuini világot. Mégis, aki ennél egy kicsit többet szeretne egy Star Wars könyvtől, annak a Kenobi ideális lehet: mert nem szükséges hozzá sem az univerzum mélyebb ismerete, sem különösebb rajongás a lézerkard-párbajok és az űrcsaták iránt – ellenben ha valaki még csak a filmeket ismeri, esetleg kifejezetten más jellegű irodalom után keres egy szórakoztató olvasmányt, akkor tényleg nyugodt szívvel tudom ajánlani. Megvan benne az a lenyűgöző hangulat, ami a legjobb Star Wars regények sajátja – a varázslat, ami az első filmek után magával ragadott minket, és azóta sem eresztett. Mondjuk én nem is bánom.