Főkép

Darvasi László alakja – mint sokak számára ismeretes – eggyé forrott Szív Ernőével, hiszen az író ezen a néven publikál az Élet és Irodalom tárcarovatában, illetőleg a Délmagyar című napilap hasábjain. A szerző saját elmondása szerint „a Szív-tárcák jellegzetessége, hogy sokszor el-elvándorolnak egy Darvasi-műbe”. Ez történt a tavaly megjelent Ez egy ilyen csúcs című novelláskötet esetében, és ahogy az egyik interjújában olvastam, most is, hiszen jelen kötet novelláinak egy részével már találkozhattak az ÉS olvasói.

 

Az Isten. Haza. Csal. 33 történetet tartalmaz, ezeket a szerző három nagy fejezetbe gyűjtötte, s a fejezetcímek megegyeznek a kötet címének három szavával. Az első, az Isten című témáját tekintve csak halvány utalásokat tartalmaz Istenre vonatkozóan, tehát nem vallásos történetekről van szó, annak ellenére, hogy például a templom és a papok visszatérő motívumok ezekben az írásokban. Én korábban nem ismertem Darvasi írásait, s talán ez az oka annak, hogy a fejezet történetei még nem tudtak annyira megragadni – az írások persze nagyon jók, ez tagadhatatlan, de szokatlan volt számomra Darvasi fantáziája.

 

A Haza című fejezethez érve viszont már olyannyira vitt a lendület, hogy el is feledtem a kezdeti nehézségeket. Ebből a fejezetből az „Élmunkás” és a „Luxemburg” című írások lettek a személyes kedvenceim. Az elsőben egy szokatlan rablás története bontakozik ki, amikor is a tolvaj a rablás során nem egy üres lakást talál, ahogy arra számított, hanem egy kedves idős urat, aki nem ijed meg tőle, sőt, barátságosan fogadja, kedélyesen elbeszélget vele, ám időközben további váratlan látogatók érkeznek, s ebből bizony kisebb bonyodalom kerekedik... A „Luxemburg”-ban viszont egészen más a helyzet: egy gyári munkás a helytelen munkagép-használat miatt meghal, az események középpontjában azonban nem ez, hanem az özvegy gyárlátogatása van.

 

A harmadik, záró fejezet címe akár lehetett volna a Család is, hiszen itt családtörténetekkel találkozhatunk. Megismerhetjük, milyen érzés a lányos apának megtudni és elfogadni, hogy a lánya pornószínésznő; megtudjuk, hogy a halálos beteg édesanyát a lánya hogyan készíti fel az utolsó útjára; de olvashatunk beteg öregemberről is, akit rendszeresen látogat a fia, de ez számára csak teher, miközben a fiú azt próbálja kideríteni, miért verte az apja gyerekként, illetve egy eltűnt műfogsorról, melynek esete már-már maffiatörténetbe csap át… De a legtorokszorítóbb talán az a történet, amikor a nap mint nap lerészegedő apát rendszeresen a fia tolja haza talicskában.

 

Ránézésre ezek a novellák túl hétköznapinak, egyszerűnek tűnnek. Életünk során rengeteg emberrel találkozhatunk, akik mellett csak elmegyünk az utcán, akikkel együtt állunk sorba a boltok pénztáraiban, akik mellé leülünk a buszon. Azt gondoljuk, hogy sorsuk hasonló a mienkhez, hogy ismerjük a boldogságukat vagy éppen a boldogtalanságukat. De ez nem így van: Darvasi László lerántotta a leplet, felnyitotta a szemünket, írásaival olyan sorsokat tárt elénk, amelyekre – ahogy mondani szokás – a legvadabb álmainkban sem gondolnánk. Durván szókimondó, fájdalmas, elgondolkodtató, merész és vakmerő, nála a fekete nem mindig fekete, a fehér sem egyértelműen fehér, elkezd egy történetet, melynek vége sohasem számítható ki előre, s teszi mindezt olyan lehengerlő stílusban, olyan képi világgal, hogy az olvasó nem tud szabadulni tőle, még akkor sem, ha már becsukta a könyvet.

 

Elsősorban a novellák szerelmeseinek ajánlom ezt a kötetet, s azoknak is, akik hozzám hasonlóan csak most ismerkednek Darvasi László írásaival. Immáron bátran fogok neki a Virágzabálók című regénymonstrumának, amelynek olvasását már régóta tervezem...