Főkép

Nem szívesen mondom ezt, de napjaink Magyarországán nem éppen idilli az élet. Mindenhol szegénység, az emberek egyik napról a másikra élnek, szenvednek, túlélni is alig tudnak, sokan inkább a drogokhoz vagy az alkoholhoz menekülnek, aki pedig valamiféle minimális egzisztenciát tud fenntartani, azt leginkább a maffia szorongatja. Garai Gábor, annavölgyi plébános ugyan próbál segíteni a helyieknek, és mondjuk a hátrányos helyzetű gyerekkel való törődés még az ő napjait is bearanyozza, arra azonban, hogy valódi változást érjen el, egyedül még ő sem képes. Pedig miközben „civilben” pap, éjjelente szuperhősként repül az emberek feje felett, vámpírokra és hasonló ocsmányságokra vadászva. Bizony, ő a Hollóember, a Magyarországot védelmező Garabonciás Osztag oszlopos tagja – társa Fürkész és Fanyűvő, míg a csapat vezetője Pannónia Parancsnok. De vajon ilyen segítők mellett miért is nem lesz jobb Magyarországon élni?

 

Bevallom, eleinte nagyon nem tudtam mit kezdeni a Hollóember hangvételével. A klasszikus szuperhős-történetek közül nagyon kevés az, ami egy igazán sötét, kilátástalan világot mutat be (a regényforma miatt egyébként is ütősebb minden, mint amit a képregényekben valaha is tapasztalhattunk), ráadásul mivel a téma jellemzően inkább amerikai, így még kevesebb tud valóban érzelmileg meghatni – hogy a Hollóember mégis pillanatok alatt szíven ütött, az leginkább annak köszönhető, hogy valóban a magyar rögvalóságról beszél. Olyan problémákról, amik a mi mindennapjainkat, egyre inkább kilátástalannak és reménytelennek tűnő jelenünket jellemzi; olyan figurákkal, akiket mi is mindennaposnak tekintünk; olyan stílusban, amit csak nagyon nehezen tudsz megkedvelni – mert olyan fájdalmasan ismerős.

 

Úgyhogy nagyon nehéz volt ráhangolódni: a téma erős paródia-jellegét nem egyszerű összeegyeztetni a leírtakkal (no nem mintha nem lenne parodisztikus mindaz, ami ma Magyarországon történik), de aztán ahogy fokozatosan előrehaladtunk Garai Gábor, Magyarország első számú vámpírvadászának történetében (ami, talán nem túl nagy meglepetés, egy veszélyes vámpír körül forog), egyre inkább felismertem, hogy valahol mégis jól találkozik a külső és a belső tartalom. Innentől pedig egyenes út vezetett az érzésig, hogy mennyire zseniális már maga a koncepció is: a szuperhősök ugyan jók a szupergonoszok levadászásában, a világuralomra törő gengszterek kiiktatásában, de a kisemberen, a rendszerbe bedarált munkásokon, a reménytelen helyzetben lévő fiatalokon nemigen tudnak segíteni. Hiába tudsz repülni, ha nem teheted meg, hogy a telep minden kamaszát iskolába küldöd. Hiába vagy gondolatolvasó, ha nem adhatsz megélhetést az útszéli prostiknak.

 

Ettől a felismeréstől szerettem meg igazán a regényt. No meg attól, hogy valahol a kétharmadánál döbbentem rá: úgy átvágott a palánkon, amire csak nagyon kevés könyv képes. A karakterábrázolás terén ugyanis nem követi a klasszikus sémákat: elhiteti magáról, hogy felszínes, erre kiderül, hogy nagyon is sokat tudunk meg a figurákról – a szereplők bemutatása és gondolataiknak érzékeltetése az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélés közötti határon mozog: látszólag, formailag utóbbi, tartalmilag mégis az előbbi felé halad. Úgyhogy amikor a regény kétharmada körül hirtelen nyakig merültünk a fájdalmas érzések és gondolatok tengerében, nem is tudtam, mit gondoljak: most akkor jó vagy sem, amit olvasok? Végül az előbbi mellett teszem le a voksom, de nagyon szokni kellett ezt a stílust.

 

Persze nagy segítségemre volt, hogy a Hollóember története könnyedén olvastatja magát, és nem hiányzik belőle sem az izgalom, sem a rejtélyesség – hogy alkalmanként kicsit sablonos megoldásokkal él, azt szívesen elnézem neki a téma okozta berögződések miatt. Ki merem jelenteni: a Hollóember hiánypótló regény, ami tökéletes válasz a szuperhősök amerikai dömpingjére. Talán még itt-ott nem tökéletes, de ezt tudjuk be annak, hogy a sorozat első részében még keresgélte Hernád Péter a megfelelő hangnemet. Hiszem, hogy a folytatás (ami, ha hihetünk a kötetnek, Pannónia Parancsnokra fog koncentrálni) még ennél is jobb lesz, úgyhogy remélem, sokan rátalálnak a Garabonciás Osztag történetére. Elvégre szuperhősökről olvasni menő dolog.