Főkép

„Ha napokat már nem tudunk adni az élethez, akkor vigyünk több életet a hátralévő napokba.”

 

Anne-Dauphine Julliand kötete önéletrajzi, ami benne olvasható, azt ő és a családja élték át. Nem tudom, én meddig bírtam volna, amit ők, de nem is szeretném soha kipróbálni. Elég megrázkódtatást okozott már az is, hogy olvastam, amit egyáltalán nem volt könnyű kivitelezni, ugyanis szinte folyamatosan könnybe lábadt a szemem, összeszorult a torkom és összefacsarodott a szívem.

 

A szerző ugyanis annyira szívhez szólóan és bensőségesen – nagyjából teljesen lecsupaszítva önnön lelkét – osztja meg velünk az élményeiket, életüknek azt a bizonyos szakaszát, hogy szinte mi is ott vagyunk velük, amikor az orvos közli velük a diagnózist, és ezzel fenekestől felfordul az életük. Valahogy mégsem a tragédia, a bánat és a szomorúság az, ami elsősorban árad a lapokról, hanem az elszántság, a hit, a remény és a szeretet. Igen, én is látom, mennyire banális, amit írok, mégsem tudom máshogy megfogalmazni, hiszen így érzem, nem máshogy.

 

Mélységesen tisztelem a szülőket azért, amit megtettek haldokló kislányukért, illetve azért, hogy a másik, akkor még csak az anyukája hasában lévő esélyt kapjon az életre – egy egészséges, normális életre. Mélységesen tisztelem a családot és a barátokat, amiért ott voltak velük, segítették és támogatták őket. Jó tudni, hogy vannak még ilyen emberek, hogy létezik még emberség és önzetlenség, mert ez azt jelenti, hogy igenis van remény, még ha csupán csekélyke is, de van.

 

A két kis lábnyom a homokban érzelmileg igencsak megterhelő olvasmány, számomra legalábbis az volt, mégis úgy érzem, hibát követtem volna el, ha kihagyom, mert minden tragédiája ellenére ez egy hihetetlenül inspiráló kötet, különös tekintettel talán azok számára, akik az itt leírt, vagy hasonló problémával küzdenek, de nekünk, többieknek is megmutat valami nagyon-nagyon fontosat a világról, és talán önmagunkról is. Bár kétségtelenül kell ahhoz némi bátorság, hogy belevágjunk…