Főkép

Szinte hihetetlen, de szeptember van. Az ősz még nem mutatja meg azt a káprázatos színkavalkádot, amit annyira szeretek benne. Így, a hónap elején alig látni egy rozsdavörös, sárga, barna levelet, egyelőre szinte minden haragos és zöld, de persze már nem sokáig. A helyzet napról napra változik majd, és mire a negyedik vers ideje is eljön, a színek talán már megfakulnak, a nap is veszít erejéből. Ha így lesz, én elkezdem építeni meghitt és gyengéd kapcsolatomat a forró kakaóval, no meg teával. Hogy tényleg e szerint lesz-e, azt ebben a percben természetesen nem tudom, de azt már igen, mi lesz a negyedik vers.

 

Miközben akadnak olyan dolgok, amiket semmilyen formában nem tudok befolyásolni, ilyen az időjárás is, akadnak olyasmik, amiktől, akármi is történik, jobb kedvem támad. És mivel számomra ezek a kicsinységek többek között a mindenkori heti vers, ti most abba a sajátos helyzetbe kerültök, hogy bár nincs semmi beleszólásotok abba, mit dob fel a rovat szeszélyes kereke, talán mégis képesek lesztek örülni neki. A többit pedig megírhatjátok. Akár a hónap végén is.

 

Gyóni Géza (született Áchim Géza, 1884–1917) magyar költő. Rövid élete során gyakran hullámzott kedélyállapota, ami 1904-ban csúcsosodott ki, amikor is öngyilkosságot kísérelt meg. Korábban teológiát hallgatott, de 1903-tól Nyugat-magyarországi Híradó című lap munkatársa lett. Sikertelen öngyilkossága után jegyzőgyakornoknak állt, közigazgatási tanfolyamot végzet, de hamarosan újra újságírással kezdett foglalkozni. 1907-ben póttartalékos katonaként Boszniában szolgált, de 1914-ben hivatalosan is bevonult. A krasznojarszki hadifogolytáborban halt meg 1917-ben.

 

Verseiben eleinte dicsőítette a háborút, dicsőségesként és szükségesként mutatta be, de később, főleg a hadifogságban átért események miatt, teljes tagadásba fordult lelkesedése. Ez utóbbi, és az étélt borzalmak A Levelek a Kálváriáról és más költemények című költemény-ciklusban jelennek meg.

 

Távol lenni attól, akit szeretünk, mindig nehéz. Bármit megtennénk azért, hogy csak még egyszer, utoljára… Így hát szentimentálisan megelégszünk apróságokkal, egy mosollyal, egy közös fotóval, egy csók ízével, egy vidám délután maradandó emlékével, a közösen eltöltött idők hangulatával. Mert ezek képesek visszahozni – még ha csak átmenetileg is – a boldogságunkat.

 

Gyóni Géza: Irigység

 

Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.

 

Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...