Főkép

Színlelhetnénk meglepetést, de aki az Alapítvány trilógiánál – esetleg regényfolyamnál – behatóbban ismeri Asimov életművét, jól tudja, hogy az elsősorban tudományos fantasztikus történeteiről ismert szerző kifejezetten vonzódott a krimi műfajához. Ennek eredményeképp született meg számos olyan regény és novella – többek között A mezítelen nap, a „Te hazug!”, vagy Az űrvadász és Birodalom sorozatok, hogy csak néhányat említsek –, amelyek részben vagy teljes egészben krimiként is megállnák, vagyis ténylegesen megállják a helyüket. Ha pedig levonjuk a sci-fi elemeket, akkor megkapjuk a Fekete özvegyek klubja történeteket.

 

Asimov persze sohasem sablonos, vagy különösebben kiszámítható (a műfaji irodalmakban bizonyos jellemtípusok, motívumok, fordulatok – úgymond – elvárhatóak, sőt, majdhogynem kötelezőek), így a kötetben szereplő novellák sem sorolhatók a hagyományos bűnügyi történetek közé, elvégre sem hivatásos vagy magánnyomozó nem kap központi szerepet bennük, sem a tudományos fantasztikum műfaján belül viszonylag elterjedt thriller jellemzőivel – gondoljunk csak a klasszikusok közöl, mondjuk, Philip K. Dickre, a ma népszerű írók műveiből válogatva például a Leviatán ébredésére, melyben ráadásul a noir jellegzetességeire is ráismerhetünk – nem találkozhatunk bennük.

 

Mindegyik rövid történet egy műkedvelő rejtélyfejtő csoport, a fekete özvegyek klubjának összejöveteleit írja le, melyek során a tagok egy meghívott vendég által felvetett, kisebb-nagyobb súlyú bűnügyet oldanak meg, természetesen teljes titoktartás mellett. A szerkezet tehát mindenütt adott, ahogy adottak a Sherlock Holmest, Hercule Poirot-t, Ellery Queent idéző modorosságok, amelyek egyfajta stabilitást, kapaszkodót biztosítanak az olvasónak, hogy az szinte azonnal bele tudja helyezni magát az adott fiktív világba és hangulatba. (A módszer azok számára is ismerős lehet, akik olvasták az Azazel-történeteket, az Asimov humoros oldalát mutató fantasy-miniatűröket.) És – most spoiler következik – minden egyes rejtély nyitjára a többnyire szerényen, a háttérbe húzódva hallgató pincér, Henry jön rá, de ez a legkevésbé sem zavaró állandó, mivel a lényeg minden egyes esetben a tények ismertetését, majd az eredménytelen találgatást követő és az egyetlen logikus megoldáshoz vezető okfejtés maga.

 

Azaz ismét csak előbújik Asimovból a tudós. Mert miről is szól a tudomány, a tudományos módszer, ha nem arról, hogy adott egy talány, amire a begyűjtött tényekből levont következtetéseket egységes teóriává próbálják összegyúrni? Az egyetlen jelentős különbség a természeti törvények és a bűntények megértése között abban mutatkozik meg, hogy az utóbbiak esetében a bizonyítás nem feltétlenül magától értetődő és függetlenül ellenőrizhető, hanem sokszor csupán a beismerés igazolja. Mint például a „Vasárnap kora reggel” című novella, e gyűjteményben a kedvencem esetében.

 

Hamisítatlan Asimovot kapunk tehát, legfeljebb a magára öltött köntös különös kicsit, de könnyen megszokható, és a kötet ugyanolyan szórakoztatónak bizonyul, mint bármely más Asimov-írás, ami a kezünkbe akadhat. Az egyetlen gond, hogy az átjárás valószínűleg egyirányú lehet, és azok, akik a sci-fi oldaláról közelítenek, szinte biztosan megkedvelik az efféle intelligens krimit, és könnyen rákaphatnak más írók műveire is, a bűnügyi történetek megszállottjai azonban aligha fognak nyitni a tudományos fantasztikumra. De sebaj. Legalább ennyi átfedést találni, és ha már egy határ megnyílt, jóval nehezebb újra lezárni, mintha eleve hiábavalónak tűnt volna, hogy bárki bármelyik irányban átjusson rajta.

 

Tartalom:

Bevezető

A vagyonszerző kuncogás

P, mint piha

Kimondott igazság

Eredj, kis könyv!

Vasárnap kora reggel

A nyilvánvaló tényező

A mutató ujj

Melyik szépség?

A Broadway „altatódalai”

Városba ment Yankee Doodle

A különös hiány

Láthatatlanul